|
Gondolatok a magyarság
fogalma körül
MagyarOnline.net/
Pompéry Judit
2002. december 15.
|
Zsófi lányom a Berlini Képzőművészeti
Főiskola hallgatójaként részt vesz egy projektben Heimatmuseum
Europa címmel, amely bemutatja mindannyiunk hazáját, Európát. A kiállítás
belgrádi kezdettel végigvonul különböző európai városokon. Különböző
nemzetiségű fiatal művészek mutatják be hogy ők hogyan képzelik ezt a közös
hazát, egyben sajátjukat is bemutatván. A kiállítás fizikai nagysága, az
igénybe vehető hely meghatározott. A vándorkiállítás során lehet az
anyaghoz hozzátenni, de ebben az esetben a korlátok miatt valamit el is
kell venni belőle. A projekt lényegéhez tartozik ama folyamat értékelése
is, hogy mely országban mivel egészítik ki, ill. mit dobnak ki belőle.
Ahhoz, hogy érthető legyen úgy a
résztvevők mint a látogatók számára az egész, kérnek a résztvevőktől saját
nemzetiségüknek megfelelően egy-egy leírást, mit jelent osztráknak,
magyarnak, franciának, csehnek, ... stb. lenni. Egy leírást tehát a nemzeti
identitásról, tipikus megjelenéséről, de arról is, hogy az adott nemzetnek
milyen a szomszédokkal való viszonya. A cél nem az önkitárulkozás, hanem a
megismertetés, vagyis nem az abszolútnak vélt igazságok hangoztatása, hanem
az álláspontok indoklása a kívülálló számára.
A MagyarOnline.net
éppen pályázatot indított ugyanezzel a címmel. Ebben mint munkatárs
természetesen nem vehetek részt, de mégis elgondolkoztatott, vajon
hogyan tudnám német környezetem számára
megfogalmazni, mit jelent magyarnak lenni. Nem könnyű feladat. Erről az érzékeny és
érzékenységet gyakran sértő témáról úgy ír általában az ember, ahogy maga
látja, neki milyen, ő maga hogyan éli meg. Az alább közreadott
gondolataimban nem a saját érzéseim bemutatása a cél, hanem annak
megértetése, hogy ez a másoknak talán furcsa magyar öntudat miért is olyan,
amilyen. Életem egyik funkcióját az utóbbi 28 évben a több kultúra közötti
tolmács, az összekötő, vagyis a híd szerepében látom. Ebben a minőségemben
ajánlom gondolataimat olvasásra és meg-, esetleg elitélésre.
Gondolatok a magyarság fogalma körül
Magyarok, kik ők, hol vannak, mit jelent magyarnak lenni?
Magyarország
Közép-Európában fekszik. Bizonyos nehézségek rögtön ennél a kijelentésnél
kezdődnek. A „Közép-Európa"-fogalom ugyanis nem védett és definíciója
meglehetősen különböző lehet annak függvényében, hogy kit kérdez az ember. Egy francia teljesen mást ért alatta,
mint, pl. egy cseh. Magyar felfogás szerint tehát Magyarország
Közép-Európában fekszik. Figyelem:
Kelet-Közép-Európában és semmi esetre sem Közép-Kelet-Európában!
Ezt a kettőt ugyanis világok választják el egymástól! Szeretjük magunkat
mindenképp a Közép - ugyan keleti részén, de semmi esetre sem a Kelet
közepén érezni. Közép-Európa keleti határa pontosan ott húzódik, ahol a
valláshatár van: ahol a nyugati kereszténység abbamarad és a keleti
ortodoxia elkezdődik, avagy ahol az utolsó gótikus templomok állnak.
Magyarország tehát Közép-Európában van,
területe ma 93.000 km2, lakossága kb. 10 millió. Magyarország ma egy
nemzetállam, nemzeti és hivatalos nyelve a magyar. A fenti két mondatban a
„ma" azért lényeges, ez nem volt mindig így:
Ma = 1920 óta. Az azt megelőző kb. 1000
évben ugyanis az ország területe majdnem háromszor ekkora volt.
A lakosság létszáma nem azonos az
összmagyarság számával. Az anyaországban él a magyarság körülbelül
kétharmada. A többiek a szomszédos államokban mind nemzeti kisebbség,
illetve szerte a világban.
Az objektivitás végett megjegyzendő,
hogy „Nagymagyarország" utoljára egy soknemzetiségű állam volt,
amelyben az 1914 előtti utolsó népszámlálás alapján a magyarok csak 51%-ot
tettek ki.
A magyar nem indogermán nyelv, a
finn-ugor nyelvcsaládhoz tartozik, de a magyarok ezek között a népek között
ma már senkivel sem tudják megértetni magukat. A nagyobb hangsúlyt a finn
rokonságra fektetik, bár nyelvileg közelebb állnak az Urálban visszamaradt
kisebb ugor népekhez. És itt jön máris a következő bökkenő: a nyelvészeti
kutatások ugyanis az utóbbi időben több rokonságot mutattak ki a magyar és
a türk nyelvcsalád között, mint amennyire hazánk fiainak ez eddig ismert,
tudatos vagy kedves lenne. Ezzel a korábban egyértelmű finn-ugor származás
részben kérdésessé válhat. De ezt
csak mellékesen. A magyarok meg vannak győződve arról, hogy nyelvük
különleges, nagyon nehéz és az idegen számára általában megtanulhatatlan. A
magyarság egy nyelvileg elszigetelt egyedülálló bástya egy idegen nyelvi
környezetben, és mint ilyen évszázadok óta hősiesen ellenáll minden
beolvasztási kísérletnek. Ezáltal a magyarok magukat egyrészt érdekesnek,
de egyben hátrányosan megkülönböztetettnek vélik.
Általában a magyarokban nagy a
nemzeti öntudat, sőt egy bizonyos nemzeti büszkeség, amely egy jelentős
történelemtudattal, a saját történelem ismeretével, a történelemi ismeretek
fontosságának tudatával párosul. Ez utóbbi jelenség a fent leírt helyzetből fakad. Miután az ország a korábbi történelmi korokban nagyobb, gazdagabb,
hatalmasabb, híresebb, jelentősebb volt, mint ma, a magyarok szívesen
hivatkoznak éppen ezekre az időkre. Egyben sajnálják, sőt méltatlannak találják,
hogy más, ma jelentősebb európai nemzetek képviselői mennyire nem ismerik
ezt a dicsőséges magyar múltat, sőt, nem is igen érdeklődnek iránta.
Bizonyos félreértésre adhat okot, hogy a magyarok hajlamosak feltételezni,
miszerint a többi európai országban is ugyanez a magyarokéhoz hasonló
történelemközpontú szemlélet jellemző a megfelelő iskolai
történelemoktatással. Sokan meglepődnének, ha tudnák, hogy pl. a legtöbb
németet az előző 1000 év történelme nemcsak magyar szempontból nem érdekli,
az saját vonatkozásban is hidegen hagyja.
A magyarok úgy érzik, hogy nemzetközileg
nem eléggé elismertek, azon kívül rendszeresen megállapítják, hogy Európa
hálátlan, mi több, ignoráns. És ez mindig is így volt, hisz... Itt most egy
kis történelmi előadás következik, hogy a fentiek a nem magyarok számára
érthetővé váljanak. Ezzel teljesen megfelelek a nemzeti általános trendnek
és a magyar történelemtudattal teli hagyományoknak.
A magyarok nyomait visszafelé Mongóliáig
lehet követni. Az ősök mint nomád halász-vadász törzsek a népvándorlás
során több mint ezer évig vándoroltak a mai Oroszország sztyeppéin, míg a
9. század végén letelepedtek a Kárpát-medencében. Nemcsak az ú.n.
honfoglalás sikerült nekik, hanem ügyes stratégiai döntések következtében a
túlélés is, vagyis tartósan meg tudták vetni itt a lábukat. A helyben
talált szláv mezőgazdasági szokásokat átvették és egyidejűleg az európai
szomszédok mintájára kialakították a politikai és feudális struktúrákat. A
túlélés ideológiai előfeltétele a kereszténységre való áttérés volt. A
legfontosabb, amire a magyarok ma is büszkék, hogy Géza fejedelem a
kereszténység nyugati változata mellett döntött. Ennek ugyanis a későbbi
európai fejlődés szempontjából óriási jelentősége volt, amit persze -
valljuk meg őszintén - akkor még nem lehetett sejteni. Ugyanis - mint
ahogyan azt a későbbi tapasztalat mutatta -, minden, ami fejlődést,
civilizációt, innovációt jelentett, az a későbbiekben Nyugatról jött. Ezzel
ellentétben a legtöbb fenyegető veszély, elmaradottság, gazdasági kizsákmányolás,
- mint pl. a tatárjárás, török uralom a szovjet megszállásig bezárólag -
főleg Keletről. Ezért az ezeréves nyugati orientáció örökös
kihangsúlyozása. Már szinte görcsös, hogy ez utóbbi minden lehetséges
összefüggésben előkerül. Nyilván
oka van ennek.
Az ország történelmének kezdete kisebb
megszakításokkal egy sikertörténet a 16. században bekövetkezett török
megszállásig. Ezt követi azonban egy véget nem érő többévszázados
idegenuralom az Oszmán, a Habsburg, majd végül a Szovjet birodalom jóvoltából.
A sorscsapások közben - mintegy számlaként az I. Világháborúban rossz
oldalon történt alakításért - kulminálnak egy óriási terület- és
lakosságcsökkenésben. Az ország elveszti történelmi területeinek 2/3-át. Ez
nemcsak a nemzetiségektől szabadítja meg az országot, hanem saját
nemzetének 1/3-ától is, amely mostantól az újonnan létrehozott szomszédos
nemzetállamokban képez nemzetiségi kisebbséget. Hogy ez az eredmény kevéssé
segítette a szomszédok közötti békés egymásmellettélést, az ugye érthető.
Később Hitler visszaadta ugyan az elvett területeket (amelyek soha nem
voltak az övé), de a 3. Birodalom leáldozása után visszarendeződtek a
Trianoni határok (Versailles-i Békeszerződés 1920-ban). Sem az ide, sem az
oda nem ápolta a szomszédok közötti barátságot.
Akár tatárjárás,
akár törökdúlás vagy szovjeturalom: Magyarország gyakran kényszerült „a
Nyugat védőbástyája" szerepre. A patrióta felfogású történelemoktatás szerint
óriási áldozatok árán védte a nyugati civilizációt, amely ezért soha nem mutatott
méltó hálát. Egyesek úgy gondolják, hogy ebben a sorozatban az utolsó
gesztus az 1989-es határnyitás volt, amelyért a Nyugat kézzel fogható
hálája ismét elmaradt. (Sokaknak rendszeresen visszatérő csalódást okoz az
a felismerés, hogy a politikát nem a hálaérzés motiválja.)
Több generáció elteltével is tartja
magát az a meggyőződés, hogy Magyarországgal Trianonban valami rettenetes
igazságtalanság történt. A nemzeti érzést Trianon 80 év elteltével is
fájdalmasan determinálja. Ez még akkor
is így van, ha ezt valaki tagadná. Hogy ez miben jelentkezik? Egyrészt van egy kifelé túlméretezettnek
tűnő nemzeti büszkeség, amely másrészt párosul egy kisebbrendűségi
érzéssel. Szemléltető példaként két kis anekdota:
„Ha egy forgóajtóba
valaki mögötted lép be, de a másik oldalon előtted jön ki, akkor az egy
magyar!"
„Belőlünk nincs sok
haszon. Ahol mi, magyarok megjelenünk, ott előbb-utóbb baj lesz. Alig hogy
beléptünk a háborúba, Hitler el is vesztette. 40 évig építettük a
szocializmust, míg az összedőlt. Beléptünk a Varsói szerződésbe is. Fel is
oszlatták. Vajon ezek után az EU komolyan gondolta a felvételünket?
Azt is tönkre fogjuk tenni."
A magyarok nemzetük nagyszerűségének
bizonyítására az irodalom, zene, tudomány, sport, stb. terén nagy teljesítmények
spontán hevenyészett részletes felsorolását tudják produkálni, amely egy
kívülálló számára néha nevetségnek tűnik. Jelentőségük bizonyítására tett
görcsös kísérlet gyakori formája egy hosszú előadás, amelyben hazánk fiai -
részben nemzetközileg is elismert - egyes magyarok személyes
nagyszerű teljesítményeit ecsetelik. Ezek lehetnek magyar magyarok,
magyarok a ma szomszédos államok területéről, külföldi magyarok,
emigránsok, magyar származású világpolgárok, akikre reprezentatívan
büszkének lehet lenni. (Csak hogy egy ismert példát mondjak, Liszt Ferenc,
aki a legnagyobb magyar zeneszerzőnek tartanak, pedig nem tudott magyarul,
nem élt Magyarországon, mégis a miénk. Összehasonlításul izgat-e bárkit is
a német nyelvterületen, hogy Beethoven német volt-e vagy osztrák?)
Ki tehát a magyar? Mitől lesz,
lehet, valaki magyar, ill. nyilvánul magyarnak? Magyar az, aki magyarul
beszél, magyarul érez és Magyarországon él. Avagy: magyar az, aki önmagát
annak vallja, ill. akit a környezete annak tart. Érzékelhető ugye, hogy itt rejlik némi
konfliktusképes vitaanyag. A magyarságot ugyanis különböző módon lehet
megélni annak függvényében, hogy hol, milyen környezetben és milyen
körülmények között gyakorolják.
Magyarnak lenni az anyaországban
egy természetes és konfliktusmentes állapot. Ez, hogy úgy mondjam „von Haus
aus" adott, nem követel áldozatot, sem megerőltetést. Ezt a
kijelentést megkockáztatom tudván, hogy a szocialista internacionalizmus
egységkonyhája a nemzeti létnek bizonyos határokat szabott.
Teljesen más dolog
a magyar identitás, ha valaki a Kárpát-medencében kisebbségségi létben él. Itt gyakran nehezedik rá politikai,
kulturális és néha gazdasági nyomás is, amely ellenállásra kényszeríti az
egyént, ha meg akarja őrizni nemzeti identitását.
Megint más dolog
Németországban, Amerikában vagy bárhol Nyugaton magyarnak lenni, ahol vagy
maga az érintett, vagy szülei/ nagyszülei telepedtek le. Itt többnyire nem kell politikai
nyomással számolni, mégsem könnyű úgy beilleszkedni, hogy az ember ne adja
föl a saját nemzeti hagyományait, identitását. Ez utóbbi két esetben - bár
különböző módon -, de erőfeszítésbe kerül magyarnak maradni. A fentieknek
megfelelően e három helyen más és más az egyedek magyarsághoz való
viszonya. Viszont mindenütt szívesen ítélkeznek a másik magyarsága felett.
Ennek kapcsán a fenti csoportok egymáshoz való viszonya sem egészen
felhőtlen.
A nemzeti öntudat kérdése erős
összefüggésben áll a 19. századi eszmékkel. A kultúr- és történelemtudathoz
szorosan kapcsolódik a magyar irodalom ismerete. A nemzeti romantika
korszakának legjelentősebb költői feltételezik, sőt alapvető
követelményként fogalmazzák meg a hazához való abszolút hűséget. A
Szózatban (a magyarság második legfontosabb nemzeti verse) Vörösmarty így
ír:
"Hazádnak
rendületlenül
Légy
híve, ó magyar;
Bölcsőd
az s majdan sírod is,
Mely
ápol s eltakar
A
nagy világon ekívül
Nincsen
számodra hely;
Áldjon,
vagy verjen sors keze:
Itt
élned, halnod kell."
Még mai is sokan vallják a fenti 19.
századi nézeteket. Elítélik,
ha valaki elhagyja a hazát. Szomorúnak tűnik nekik, hogy a magyarság sok
sikeres képviselője - a világhírűek legtöbbje - elhagyta az országot.
Például az összes Nobel-díjas. Gyakran lehet az otthonmaradottak körében
ellenszenvet tapasztalni sikeres külföldre szakadt hazánkfiai iránt. (Ha
sikeres, akkor persze majdnem megbocsáttatik nekik ez a félrelépés. Erről
árulkodik különben a „külföldre szakadt
hazánkfia" kifejezés is.) Az utóbbi időben mintha
egy vita robbant volna ki arról, hogy ki az igazi magyar, ki
„magyarabb" a másiknál. Az anyaország politikai megosztottságában ez
is fontos szerepet játszik és exportálható vitává nőtte ki magát a határon
kívüli magyarság körében is. Ez a verseny kívülállók számára meglehetősen
groteszk. Mintha a nemzeti hovatartozás nem egy adottság, hanem egy vívmány
lenne? Minta azért harcolni kellene, valami/ valakivel szemben megvédeni?
Mégis, léteznek
olyan tulajdonságok, olyan különleges vonások, amelyek a magyarokra -
bárhol is éljenek - általában jellemzők, amelyek a magyar specifikumot
képezik, más nemzetektől megkülönböztetik?
Vannak klisék, amelyek világszerte
elterjedtek a magyarokról, mint pl. csárdás, fokos, puszta, Piroschka
(tudatosan sch-val), Marika Rökk, temperamentum, vendégszeretet, halászlé,
Balaton, paprika, stb. Sokan egyrészt boldogtalanok, hogy a világ mintha
csak ezeket a címszavakat ismerné a magyarokról, másrészt viszont - részben
ösztönösen - maguk a magyarok is használják, ápolják ezeket a kliséket.
Kár. Van, aki tagadja, nem beszél róla, állítja, hogy nem érdekli. Mégis,
legkésőbb az Olimpiai Játékoknál vagy a Futball Világbajnokságon kiderül,
hogy ki melyik nációhoz tartozónak véli magát. Erre a jelenségre még
keresem a magyarázatot.
Ami azonban valóban összeköt, az a
nyelv. Még 28 év után is mindig megfordulok, ha valakit Berlinben magyarul
hallok beszélni. A legismertebb alkotása a magyar költészetnek, a Himnusz
így kezdődik:
"Isten, áldd meg a
magyart
Jó kedvvel, bôséggel,
Nyújts feléje védô kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendôt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendôt!"
Ha valamit meg kellene neveznem,
amely a világban bárhol szétszórt minden magyart összeköt, az éppen a
Himnusz és annak tradíciója. Mindegy, hogy ki-ki hogyan viszonyul a fent
ecsetelt 19. századi gondolat- és eszmevilághoz, ha elhangzik a Himnusz
dallama, mindenki feláll, mégpedig meghatódott érintettséggel a szívében.
És ez nemcsak a magyar zászló
felhúzásakor történik valamilyen nemzetközi sporteseményen elért magyar győzelem
kapcsán, nemcsak a külföldi magyarok anyanyelvű istentisztelete után bárhol
a földgolyón, hanem rendszeresen szilveszter éjszakáján is. Régi szokás
szerint, amikor elüti az éjfélt az óra, nem koccintanak az emberek rögtön.
Egy pillanatig befelé forduló csend van, aztán mindenki meghallgatja a
Himnuszt (rádión, TV-ből, bárhogy) és csak ezután emeli a pezsgőspoharát a
következő évben remélt szerencsére, boldogságra. Ehhez a tradícióhoz
mindenki ragaszkodik, bárhogyan is vélekedjék különben magyarságáról.
Forrás: http://www.magyaronline.net/cikk.php?id=79
|
|
Ki a magyar? Mi
a magyar?
Simon
Hunor
Gondolatok a magyarság fogalma körül. Ki a magyar? Mi a magyar? Magyarok, kik ők, hol vannak, mit jelent magyarnak lenni?
Magyarország
Közép-Európában fekszik. Bizonyos nehézségek rögtön ennél a kijelentésnél
kezdődnek. A „Közép-Európa”-fogalom ugyanis nem védett és definíciója
meglehetősen különböző lehet annak függvényében, hogy kit kérdez az ember. Egy francia teljesen mást ért alatta,
mint, pl. egy cseh. Magyar felfogás szerint tehát Magyarország
Közép-Európában fekszik. Figyelem: Kelet-Közép-Európában és semmi esetre sem
Közép-Kelet-Európában! Ezt a kettőt ugyanis világok választják el egymástól!
Szeretjük magunkat mindenképp a Közép - ugyan keleti részén, de semmi esetre
sem a Kelet közepén érezni. Közép-Európa keleti határa pontosan ott húzódik,
ahol a valláshatár van: ahol a nyugati kereszténység abbamarad és a keleti
ortodoxia elkezdődik, avagy ahol az utolsó gótikus templomok állnak. Magyarország tehát Közép-Európában van,
területe ma 93.000 km2, lakossága kb. 10 millió. Magyarország ma egy
nemzetállam, nemzeti és hivatalos nyelve a magyar. A fenti két mondatban a
„ma” azért lényeges, ez nem volt mindig így: Ma = 1920 óta. Az azt megelőző
kb. 1000 évben ugyanis az ország területe majdnem háromszor ekkora volt. A
lakosság létszáma nem azonos az összmagyarság számával. Az anyaországban él a
magyarság körülbelül kétharmada. A többiek a szomszédos államokban mind
nemzeti kisebbség, illetve szerte a világban. Az objektivitás végett
megjegyzendő, hogy „Nagymagyarország” utoljára egy soknemzetiségű állam volt,
amelyben az 1914 előtti utolsó népszámlálás alapján a magyarok csak 51%-ot tettek
ki. A magyar nem indogermán nyelv, a finn-ugor
nyelvcsaládhoz tartozik, de a magyarok ezek között a népek között ma már
senkivel sem tudják megértetni magukat. A nagyobb hangsúlyt a finn rokonságra
fektetik, bár nyelvileg közelebb állnak az Urálban visszamaradt kisebb ugor
népekhez. És itt jön máris a következő bökkenő: a nyelvészeti kutatások
ugyanis az utóbbi időben több rokonságot mutattak ki a magyar és a türk
nyelvcsalád között, mint amennyire hazánk fiainak ez eddig ismert, tudatos
vagy kedves lenne. Ezzel a korábban egyértelmű finn-ugor származás részben
kérdésessé válhat. De ezt csak
mellékesen.
A
magyarok meg vannak győződve arról, hogy nyelvük különleges, nagyon nehéz és az
idegen számára általában megtanulhatatlan. A magyarság egy nyelvileg
elszigetelt egyedülálló bástya egy idegen nyelvi környezetben, és mint ilyen
évszázadok óta hősiesen ellenáll minden beolvasztási kísérletnek. Ezáltal a
magyarok magukat egyrészt érdekesnek, de egyben hátrányosan
megkülönböztetettnek vélik. Általában a magyarokban nagy a nemzeti
öntudat, sőt egy bizonyos nemzeti büszkeség, amely egy jelentős
történelemtudattal, a saját történelem ismeretével, a történelemi ismeretek
fontosságának tudatával párosul. Ez utóbbi jelenség a fent leírt helyzetből
fakad.
Miután az ország a korábbi történelmi
korokban nagyobb, gazdagabb, hatalmasabb, híresebb, jelentősebb volt, mint
ma, a magyarok szívesen hivatkoznak éppen ezekre az időkre. Egyben sajnálják,
sőt méltatlannak találják, hogy más, ma jelentősebb európai nemzetek
képviselői mennyire nem ismerik ezt a dicsőséges magyar múltat, sőt, nem is
igen érdeklődnek iránta. Bizonyos félreértésre adhat okot, hogy a magyarok
hajlamosak feltételezni, miszerint a többi európai országban is ugyanez a
magyarokéhoz hasonló történelemközpontú szemlélet jellemző a megfelelő
iskolai történelemoktatással. Sokan meglepődnének, ha tudnák, hogy pl. a
legtöbb németet az előző 1000 év történelme nemcsak magyar szempontból nem érdekli,
az saját vonatkozásban is hidegen hagyja. A magyarok úgy érzik, hogy nemzetközileg nem
eléggé elismertek, azon kívül rendszeresen megállapítják, hogy Európa
hálátlan, mi több, ignoráns. És ez mindig is így volt, hisz... Itt most egy
kis történelmi előadás következik, hogy a fentiek a nem magyarok számára
érthetővé váljanak. Ezzel teljesen megfelelek a nemzeti általános trendnek és
a magyar történelemtudattal teli hagyományoknak. A magyarok nyomait
visszafelé Mongóliáig lehet követni. Az ősök mint nomád halász-vadász törzsek
a népvándorlás során több mint ezer évig vándoroltak a mai Oroszország
sztyeppéin, míg a 9. század végén letelepedtek a Kárpát-medencében. Nemcsak
az ú.n. honfoglalás sikerült nekik, hanem ügyes stratégiai döntések
következtében a túlélés is, vagyis tartósan meg tudták vetni itt a lábukat. A
helyben talált szláv mezőgazdasági szokásokat átvették és egyidejűleg az
európai szomszédok mintájára kialakították a politikai és feudális
struktúrákat. A túlélés ideológiai előfeltétele a kereszténységre való
áttérés volt. A legfontosabb, amire a magyarok ma is büszkék, hogy Géza
fejedelem a kereszténység nyugati változata mellett döntött. Ennek ugyanis a
későbbi európai fejlődés szempontjából óriási jelentősége volt, amit persze -
valljuk meg őszintén - akkor még nem lehetett sejteni. Ugyanis - mint ahogyan
azt a későbbi tapasztalat mutatta -, minden, ami fejlődést, civilizációt,
innovációt jelentett, az a későbbiekben Nyugatról jött. Ezzel ellentétben a
legtöbb fenyegető veszély, elmaradottság, gazdasági kizsákmányolás, - mint
pl. a tatárjárás, török uralom a szovjet megszállásig bezárólag - főleg
Keletről. Ezért az ezeréves nyugati orientáció örökös kihangsúlyozása. Már
szinte görcsös, hogy ez utóbbi minden lehetséges összefüggésben előkerül. Nyilván oka van ennek. Az ország
történelmének kezdete kisebb megszakításokkal egy sikertörténet a 16.
században bekövetkezett török megszállásig. Ezt követi azonban egy véget nem
érő többévszázados idegenuralom az Oszmán, a Habsburg, majd végül a Szovjet
birodalom jóvoltából. A sorscsapások közben - mintegy számlaként az I.
Világháborúban rossz oldalon történt alakításért - kulminálnak egy óriási
terület- és lakosságcsökkenésben. Az ország elveszti történelmi területeinek
2/3-át. Ez nemcsak a nemzetiségektől szabadítja meg az országot, hanem saját
nemzetének 1/3-ától is, amely mostantól az újonnan létrehozott szomszédos
nemzetállamokban képez nemzetiségi kisebbséget. Hogy ez az eredmény kevéssé
segítette a szomszédok közötti békés egymásmellettélést, az ugye érthető.
Később Hitler visszaadta ugyan az elvett területeket (amelyek soha nem voltak
az övé), de a 3. Birodalom leáldozása után visszarendeződtek a Trianoni
határok (Versailles-i Békeszerződés 1920-ban). Sem az ide, sem az oda nem
ápolta a szomszédok közötti barátságot.
Akár
tatárjárás, akár törökdúlás vagy szovjeturalom: Magyarország gyakran
kényszerült „a Nyugat védőbástyája” szerepre. A patrióta felfogású
történelemoktatás szerint óriási áldozatok árán védte a nyugati civilizációt,
amely ezért soha nem mutatott méltó hálát. Egyesek úgy gondolják, hogy ebben
a sorozatban az utolsó gesztus az 1989-es határnyitás volt, amelyért a Nyugat
kézzel fogható hálája ismét elmaradt. (Sokaknak rendszeresen visszatérő
csalódást okoz az a felismerés, hogy a politikát nem a hálaérzés motiválja.)
Több generáció elteltével is tartja magát az a meggyőződés, hogy
Magyarországgal Trianonban valami rettenetes igazságtalanság történt. A
nemzeti érzést Trianon 80 év elteltével is fájdalmasan determinálja.
Ez
még akkor is így van, ha ezt valaki tagadná. Hogy ez miben jelentkezik? Egyrészt van egy
kifelé túlméretezettnek tűnő nemzeti büszkeség, amely másrészt párosul egy
kisebbrendűségi érzéssel. Szemléltető példaként két kis anekdota: „Ha egy
forgóajtóba valaki mögötted lép be, de a másik oldalon előtted jön ki, akkor
az egy magyar!” „Belőlünk nincs
sok haszon. Ahol mi, magyarok megjelenünk, ott előbb-utóbb baj lesz. Alig
hogy beléptünk a háborúba, Hitler el is vesztette. 40 évig építettük a
szocializmust, míg az összedőlt. Beléptünk a Varsói szerződésbe is. Fel is
oszlatták. Vajon ezek után
az EU komolyan gondolta a felvételünket? Azt is tönkre fogjuk tenni.”
A
magyarok nemzetük nagyszerűségének bizonyítására az irodalom, zene, tudomány,
sport, stb. terén nagy teljesítmények spontán hevenyészett részletes
felsorolását tudják produkálni, amely egy kívülálló számára néha nevetségnek
tűnik. Jelentőségük bizonyítására tett görcsös kísérlet gyakori formája egy
hosszú előadás, amelyben hazánk fiai - részben nemzetközileg is elismert -
egyes magyarok személyes nagyszerű teljesítményeit ecsetelik. Ezek lehetnek
magyar magyarok, magyarok a ma szomszédos államok területéről, külföldi
magyarok, emigránsok, magyar származású világpolgárok, akikre reprezentatívan
büszkének lehet lenni. (Csak hogy egy ismert példát mondjak, Liszt Ferenc,
aki a legnagyobb magyar zeneszerzőnek tartanak, pedig nem tudott magyarul,
nem élt Magyarországon, mégis a miénk. Összehasonlításul izgat-e bárkit is a
német nyelvterületen, hogy Beethoven német volt-e vagy osztrák?)
Ki tehát
a magyar? Mitől lesz, lehet, valaki magyar, ill. nyilvánul magyarnak? Magyar
az, aki magyarul beszél, magyarul érez és Magyarországon él. Avagy: magyar
az, aki önmagát annak vallja, ill. akit a környezete annak tart. Érzékelhető
ugye, hogy itt rejlik némi konfliktusképes vitaanyag. A magyarságot ugyanis
különböző módon lehet megélni annak függvényében, hogy hol, milyen
környezetben és milyen körülmények között gyakorolják.
Magyarnak
lenni az anyaországban egy természetes és konfliktusmentes állapot. Ez, hogy
úgy mondjam „von Haus aus” adott, nem követel áldozatot, sem megerőltetést.
Ezt a kijelentést megkockáztatom tudván, hogy a szocialista
internacionalizmus egységkonyhája a nemzeti létnek bizonyos határokat
szabott.
Teljesen más dolog a magyar
identitás, ha valaki a Kárpát-medencében kisebbségségi létben él. Itt gyakran
nehezedik rá politikai, kulturális és néha gazdasági nyomás is, amely
ellenállásra kényszeríti az egyént, ha meg akarja őrizni nemzeti identitását.
Megint
más dolog Németországban, Amerikában vagy bárhol Nyugaton magyarnak lenni,
ahol vagy maga az érintett, vagy szülei/ nagyszülei telepedtek le. Itt
többnyire nem kell politikai nyomással számolni, mégsem könnyű úgy
beilleszkedni, hogy az ember ne adja föl a saját nemzeti hagyományait,
identitását.
Ez
utóbbi két esetben - bár különböző módon -, de erőfeszítésbe kerül magyarnak
maradni. A fentieknek megfelelően e három helyen más és más az egyedek
magyarsághoz való viszonya. Viszont mindenütt szívesen ítélkeznek a másik
magyarsága felett. Ennek kapcsán a fenti csoportok egymáshoz való viszonya
sem egészen felhőtlen.
A
nemzeti öntudat kérdése erős összefüggésben áll a 19. századi eszmékkel. A
kultúr- és történelemtudathoz szorosan kapcsolódik a magyar irodalom
ismerete. A nemzeti romantika korszakának legjelentősebb költői feltételezik,
sőt alapvető követelményként fogalmazzák meg a hazához való abszolút hűséget.
A Szózatban (a magyarság második legfontosabb nemzeti verse) Vörösmarty így
ír: „Hazádnak rendületlenülLégy híve, ó magyar;Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar A nagy világon ekívülNincsen számodra hely; Áldjon, vagy
verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.” Még mai is sokan vallják a fenti
19. századi nézeteket. Elítélik, ha valaki elhagyja a hazát. Szomorúnak tűnik
nekik, hogy a magyarság sok sikeres képviselője - a világhírűek legtöbbje -
elhagyta az országot. Például az összes Nobel-díjas. Gyakran lehet az
otthonmaradottak körében ellenszenvet tapasztalni sikeres külföldre szakadt
hazánkfiai iránt. (Ha sikeres, akkor persze majdnem megbocsáttatik nekik ez a
félrelépés. Erről árulkodik különben a „külföldre szakadt hazánkfia”
kifejezés is.) Az utóbbi időben mintha egy vita robbant volna ki arról, hogy
ki az igazi magyar, ki „magyarabb” a másiknál. Az anyaország politikai
megosztottságában ez is fontos szerepet játszik és exportálható vitává nőtte
ki magát a határon kívüli magyarság körében is. Ez a verseny kívülállók
számára meglehetősen groteszk. Mintha a nemzeti hovatartozás nem egy
adottság, hanem egy vívmány lenne? Minta azért harcolni kellene, valami/
valakivel szemben megvédeni?
Mégis,
léteznek olyan tulajdonságok, olyan különleges vonások, amelyek a magyarokra
- bárhol is éljenek - általában jellemzők, amelyek a magyar specifikumot
képezik, más nemzetektől megkülönböztetik? Vannak klisék, amelyek világszerte
elterjedtek a magyarokról, mint pl. csárdás, fokos, puszta, Piroschka
(tudatosan sch-val), Marika Rökk, temperamentum, vendégszeretet, halászlé,
Balaton, paprika, stb. Sokan egyrészt boldogtalanok, hogy a világ mintha csak
ezeket a címszavakat ismerné a magyarokról, másrészt viszont - részben
ösztönösen - maguk a magyarok is használják, ápolják ezeket a kliséket. Kár.
Van, aki tagadja, nem beszél róla, állítja, hogy nem érdekli. Mégis,
legkésőbb az Olimpiai Játékoknál vagy a Futball Világbajnokságon kiderül,
hogy ki melyik nációhoz tartozónak véli magát. Erre a jelenségre még keresem
a magyarázatot.
Ami
azonban valóban összeköt, az a nyelv. Még 28 év után is mindig megfordulok,
ha valakit Berlinben magyarul hallok beszélni. A legismertebb alkotása a
magyar költészetnek, a Himnusz így kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart Jó
kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors
akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s
jövendőt!” Ha valamit meg kellene neveznem, amely a világban bárhol szétszórt
minden magyart összeköt, az éppen a Himnusz és annak tradíciója. Mindegy,
hogy ki-ki hogyan viszonyul a fent ecsetelt 19. századi gondolat- és
eszmevilághoz, ha elhangzik a Himnusz dallama, mindenki feláll, mégpedig
meghatódott érintettséggel a szívében. És ez nemcsak a magyar zászló
felhúzásakor történik valamilyen nemzetközi sporteseményen elért magyar
győzelem kapcsán, nemcsak a külföldi magyarok anyanyelvű istentisztelete után
bárhol a földgolyón, hanem rendszeresen szilveszter éjszakáján is. Régi
szokás szerint, amikor elüti az éjfélt az óra, nem koccintanak az emberek
rögtön. Egy pillanatig befelé forduló csend van, aztán mindenki meghallgatja
a Himnuszt (rádión, TV-ből, bárhogy) és csak ezután emeli a pezsgőspoharát a
következő évben remélt szerencsére, boldogságra. Ehhez a tradícióhoz mindenki
ragaszkodik, bárhogyan is vélekedjék különben magyarságáról.
Forrás: http://www.nemzetor.hu/cikk.php?cid=188
|
