OSSERVATORIO LETTERARIO 

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese   

________________________________________

 

EURÓPA ÉS A SZEGÉNYSÉG

 

IV.

Régi fogalmak - új elnevezések

 

(A További bölcselmek a szegénységről folytatása)

 

Változatlanul a szegénység körül járunk, és meglehetősen gyorsan el fogunk jutni az életszínvonal eltérő értelmezéseihez. Vagyis értelmezhetetlenségéhez. Pedig az életszínvonal fogalma becsülettel megkerülhetetlen a szegénységgel kapcsolatban. Megjegyzem, a szegénység letagadásához – legalábbis Magyarországon – eddig szinte varázsszó volt a mindenkori hatalom szóhasználatában. Újabban a szegénység az életrevalóság ellentétének számít, az életszínvonal pedig egyes rétegek életrevalóságtól függő társadalmi helyzetének felel meg. Tisztára úgy, mintha a hatalomnak az egészhez semmi köze sem volna. Se az elprédált közvagyonhoz, se a maffiához, se az országos elszegényedéshez.

 

A képességek, a javak, a jellemzők és a hasznosság

Az életszínvonal a mai politikai megközelítésben olyasmi, mint az a teknősbéka, amelyikre a székely falu viccbeli öreg bölcse azt mondta, hogy "ez vagy valami, vagy megy valahova".  

                                                                                                                                 

A folyamatos fejlődés megszállott, romantikus hívei és szónokaik természetes fejlődésnek fogják fel, hogy ez a valami, amit újabban már megőrizni sem érdemes mifelénk, egyre emelkedik. Hát nézzük!

                                                                                                                                 

A képesség fogalmával korábban már találkoztunk. Általában úgy tekinthetjük, mint valamely dolog vagy dolgok birtoklásának képességét. Látni való, hogy erősen függ az anyagiaktól. Annyira, hogy voltaképpen megfelel a vásárló- és fenntartóképességnek. Mégsem illő, hogy ilyen egyszerűen képzeljük el mint az életszínvonal meghatározóját. Tetszik tudni, a pénz nem boldogít.

                                                                                                                                 

Nézzük hát a javakat. Mondjuk, van egy autóm. Ez megváltoztatja helyváltoztatási képességeimet is. Valamennyi idő alatt nagyobb távolságot tudok megtenni vele, mint gyalog. Ez hasznomra válhat. Esetleg boldoggá is tehet, mert sétakocsikázni jó. Nem a magyar fővárosban, vagy a haza mostanában már nem épülő útjain, hanem más körülmények között. Például olcsóbb, de jobb benzinnel, drágább, de megbízható, jó kocsival, és - teszem fel - a korábban említett, mások által nem ismert, néptelen tengerparton. (E tengerparton jók az utak, használnak irányjelzőt, betartják a közlekedési szabályokat, tudomásul veszik az elsőbbségadás előírásait, kevesebb ön- és közveszélyes barom hajt a megengedettnél sokkal nagyobb sebességgel stb.) Jó, ha van egy kocsim, mert valóban hasznos, hogy általában gyorsabb, kellemesebb és könnyebb általa a helyváltoztatás. Vele szállíthatom a bőröndöt, ha van pénzem üdülni, cipeli, amit vásároltam, jöhet a család is stb.

                                                                                                                                 

Mindebből az következik, hogy az autó hasznos, ráadásul mozgékonyságával, kényelmével örömet is szerez.

                                                                                                                                 

Ezzel eljutottunk a birtoklás képességétől a birtokláson át az alkalmazás lehetőségéig, ami vagy hasznos, vagy örömmel tölt el, vagy mindkettő. (Most ne zavarjuk meg magunkat azzal, hogy egy ilyen járműnek is van képessége. Az, hogy hasznos is, örömszerző is lehet. Ragaszkodjunk ahhoz, hogy képessége csak az embernek van, s így autónknak csak tulajdonságai, azaz jellemzői vannak.)

                                                                                                                                 

Bizonyára feltűnt, hogy a birtokolt tárgynak a funkcióját (funkcióit) jártuk körbe. Azt, hogy mi(k)re használható. Vannak akik e funkciókat tekintik az életszínvonal-meghatározás egyik legfontosabb elemének. "A funkciót". Vagyis azt, hogy a birtokolt dolognak   életünkben mi is az elsődleges funkciója. Vagyis a rendeltetése.

                                                                                                                                 

Azt, amire használjuk, Marxtól Leninig a dolog használati értékének nevezték. Így került az előző részbe – most már bevallom, hogy Lenintől – a vizespohár, ami rendeltetése szerint vizespohár, de használhatom levélnehezéknek is, de hozzá is vághatom valakihez a néphatalom kocsmájában. Lenin ezzel mutatta be, hogy a használati érték akár végtelenül sokféle is lehet. Így a pohár mindig az, amire éppen használják.

                                                                                                                                 

Erre hadd reagáljon Mark Twain. Koldus és királyfi című regényében a koldus Tom az általa nem ismert rendeltetésű királyi nagypecsétet diótörésre használta. Ettől nagyon derültek az udvari méltóságok, mert az udvarban a hülye is tudja, hogy a nagypecsét akkor is nagypecsét, ha diót törnek vele. Vagyis más a rendeltetési és a használati érték. A nagypecsét rendeltetési értéke az, hogy nagypecsét.

                                                                                                                                 

A tárgy rendeltetett használati értéke az elsődleges funkciónak felel meg.

                                                                                                                                 

De más funkciója is lehet, ami a használati értékek valamelyike: az autó akkor is autó, ha gázoláskor esetleg emberölés eszköze.

                                                                                                                                 

Minthogy mégsem azonosíthatjuk az autót egyszerűen egy pisztollyal, vagy konyhakéssel, be kell látnunk, hogy a funkció a használat céljától és használatnak szándékos, vagy akaratlan következményétől is függ. Mert hiába akarom meglátogatni a barátomat, ha menet közben az autóm elé rohan valaki. Ekkor minden továbbiról ennek a következménye dönt. Alapkérdésként az, hogy meg tudok-e állni.

                                                                                                                                 

A képességekkel és a javakkal, valamint a jellemző tulajdonságokkal meg a hasznossággal ezért végül is annyira meg lehet kerülni az egyenes válaszadást, hogy bármire használhatjuk az életszínvonalat. Főleg, ha nem határozzuk meg, mi is az.

                                                                                                                                 

A funkció, a használat mutat valamire, ami nem közömbös a társadalomban, azonban az egésznek semmi értelme a birtoklás képessége nélkül. Nemkülönben a használás (funkcióban tartás) képessége nélkül. Akinek mindkét lába mozgásképtelen vagy hiányzik, nem tud kerékpározni.

                                                                                                                                 

A kormányok olykor "közérzetjavító" intézkedéseket hoznak. A közérzet mégsem azonosítható az életszínvonallal, hiszen hiába használhatná a közutat akár ingyen is, aki rokkant, semmire sem jut közérzetével, ha az utat nem tudja használni. Hiába boldog egy mozgássérült, amikor egészséges gyermeke születik, hiszen nálunk az első gyerek megszületése – szakhivatalnok tévébeli közlése szerint – 40 százalékára csökkenti a szülők életszínvonalát. Vannak, akik ennek ellenére a boldogság érzetét tekintik az életszínvonal legfőbb összetevőjének, és a tárgyi, anyagi dolgokat, azok jellemző tulajdonságait, valamint a "képességeket" szívesen hagyják figyelmen kívül.

                                                                                                                                 

Így végképp megfoghatatlanná teszik az életszínvonal fogalmát.

                                                                                                                                 

Sen professzor - nyilván a szegénységkutatás hatására - azt a fajta képességet (ability) vallja az életszínvonal legfontosabb alkotóelemének, hogy különböző dolgokat csináljunk a tárgyaknak vagy tulajdonságaiknak kihasználásával.

                                                                                                                                 

Hogy képesek vagyunk-e használati cikkek megszerzésére, vagy akár bérbe vevésére, nála említést sem kap. Pedig egyszerű: hiába az egészség, ha nyomorgunk; és hiába a gazdagság, ha nem tudunk mit kezdeni vele, mert betegek vagy/és hülyék vagyunk.

 

Az abszolút-relatív vita értelme

Ha a fentiek nyomán elfogadjuk, hogy az életszínvonal meghatározásához a képességekre és a lehetőségekre kell koncentrálnunk, abból az alábbiak következnek.

                                                                                                                                 

1. A szegénységről szóló elméletek megalkotása közben értelmét veszti az abszolút-relatív vita. Azért, mert a birtoklási lehetőségek viszonyában a szegénység abszolút: vagy telik valamire, vagy nem. Ugyanakkor, hogy mennyire vagy milyenre (két Volvóra, vagy egyre, illetve vagy új Volvóra, vagy öreg Trabantra) telik, már relatív kérdés.

                                                                                                                                 

2. Valójában nincs is igazi ellentét az abszolutisták és a relativisták között. Azért nincs, mert az abszolutista elméletek gyártói a vagy van, vagy nincs állapot fölött döntenek. A relativisták elmélete pedig a van és a kevesebb van közötti fokozatokra, magyarán a lehetőségek és a szükségletek összefüggéseire mutatnak. Maradva a fentieknél: az, hogy telik-e autóra, abszolút kérdés. Vagy igen, vagy nem. Csakhogy az igenen belül is vannak fokozatok: például Volvóra, vagy Trabantra telik-e, és ez már tisztán relatív kérdés. Az pedig nem kérdés, hogy milyenre nem telik.

                                                                                                                                 

Ami a szükségleteket illeti, újabban már nem foglalkoznak azzal, hogy vannak úgynevezett alapvető szükségletek. Ezeket muszáj kielégíteni, mivel létfeltételek. Ezek némileg eltérhetnek a földrajzi tényezők és a társadalmi lehetőségek különböző volta miatt, de a lényegük az, amit három lapszámmal ezelőtt, a Hogyan szép a szegénység című írásomban lehetett olvasni az angol szegénységről. Hogy 1962-re 40 százalékkal emelkedett a létminimum értéke, és ehhez számítandók még a megélhetési és a lakhatási költségek megléte is.

                                                                                                                                 

Már hosszabb ideje annak, hogy említettem: egy átlagos magyar jövedelme éppen egyharmada egy átlagos maláj jövedelmének. Ez harmadik világba sem való életről tanúskodik, csakhogy a magyar ember vagy fűt télen, vagy megfagy, a maláj pedig egy szál gatyában elvan egész évben, mert ott nem kell fűteni. A maláj átlag ezért nem háromszorosan gazdag a magyarhoz képest, hanem - kivált a jelenlegi égbe törő energiaár-emelések idején többszörösen gazdag. Az éghajlat melegének birtoklása nem kérdés, mivel ez adottság, de az, hogy nálunk megfagy jónéhány hajléktalan, már kérdés. Szegény kriptalakó Gyula is meghalt, pedig az ő szükségletei kifejezhetetlenül alacsonyabbak voltak az életben maradás alapvető szükségleteinél. Jóllakás, lakhatás, fűtés stb. már hosszú évek óta ismeretlen luxust jelentettek számára. Még akkor is, ha újabb hajléktalan-szállót avatott a főpolgármester. Ott bent nem fagynak meg. Ezzel szemben, aki nem tudja megvédeni magát, mert legyengült, a többiek kifosztják. Ezért nem használják a végsőkig rászorultak a rendeltetése szerint nekik épült menhelyet.

                                                                                                                                 

Rendetlen, engedetlen, a hatalom jószívűségét elutasító emberek ezek? Mindössze a motyójukhoz, javaik maradékához ragaszkodnak. Mint a 35 kilósan meghalt kriptalakó. Inkább vállalta sorsát, de nem adta egyetlen pizsamáját és a könyveit. Néhány könyv: egy pocsékká lett emberélet kultúrájának tárgyi bizonyítékai. Annak igazolása, hogy akit a szemétre vetettek, egyike volt a halálra ítélt magyarság fenntartóinak. "Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát" - írta Reményik Sándor egyik legmegrendítőbb versében. És ez a gyalázatos nemtörődömség önmagáról dokumentált minősítést: a hitet és a magyar kultúrát veti szemétre, aki magyar emberrel és magyar kultúrával így bánik.

                                                                                                                                 

Ez a hatalom szegénysége. Nem anyagi, arra vigyáznak a fiúk: itt az erkölcs hiányzik a hatalomból. Arra csak hivatkozni szokás.

                                                                                                                                 

Pökhendien vágják a képünkbe, hogy bizony, az Európai Unió átlagpolgárának az átlagos magyarnál tízszer magasabb a jövedelme. Csakhogy az átlagos magyar jövedelmébe nemcsak a hajléktalanok nincstelensége számít bele, hanem az olajszőkítők és a magyar maffia jövedelme is.

                                                                                                                                 

Van érzelmi oldala is a viszonylagos vagy relatív szegénységnek. Igyekszünk az EU-ba, és ott egyszer csak azt fogjuk látni, hogy legalább tízszer annyit kereső átlagemberek közé vetett a nehezen dicsérhető hatalom. Relatíve azért, amiért Marx kitalálta kertesház-elmélet néven híressé vált példát: amíg mindenkinek kertes háza van, az emberek jól érzik magukat, de amint egyikük palotát emel a házacska helyére, mindenkinek szükséglete lesz palotára. A trieri rabbi fia nem volt hülye, és ebben a kérdésben nem is tévedett. Ezt a nyomort oda belökni életveszélyes: az agyonnyomorított magyarság ezt a megaláztatást nehezen fogja elviselni. És ugyan honnan lesz EU-palotára pénze a tízszeresen szegényebb magyarnak?

                                                                                                                                 

Nyilván kölcsönből. Ha kapunk. Legyen erős, Olvasó, nem lehetséges a magyar nemzeti jövedelmet hipp-hopp a tízszeresére emelni, és közben törleszteni azt a kölcsönt is, meg a régit is, ami valahogy, valamiért jócskán megduzzadt a nemzetnyomorítás közben.

                                                                                                                                 

Máig nem értik Nyugaton, hogy éppen mi miért nem kértünk adósság-elengedést, vagy legalább átütemezést. 1994-ben - a választási eredmények közzétételekor - megírtam, hogy ahol hülyeség van, ott hülyeség van. Más magyarázat nincs. Így mulat tízmillió magyar úr?

                                                                                                                                 

Talán még tetszik emlékezni: második éve, hogy megírtam a nyugati, állítólag szelíd farkastörvényről, hogy az is harap. Nem esetleg, hanem felfal. Megírtam, hogy a trianoni rossz lelkiismeret szüli a szomszédok agresszív ellenségeskedését. Hát még a békediktátum kiagyalóéit! Mi csak akkor pusztulhatunk ki, ha kultúránkat ölik meg, hiszen génjeinkben az egész népvándorlás, tatár, török és a szomszédok is megvannak. Elpusztíthatatlan a magyar, ha nem a kultúráját ölik meg! A kultúrát simán kiirtja a számítógépes háló angolszász kommersz bóvlija, ez nem probléma. Ami maradna a gazdaságból - Ön ezt is olvashatta tőlem -, azt az elmaradottság és a szegénység miatt törvényszerűen bekövetkező leszakadás öli meg. A sok hanta után most végre előállt az államtitkár, mondván: szerinte teljesen normális dolog, hogy a nálunk befektető idegen tőkés kiviszi az országból az itt termelt hasznot, mert az az övé. Hát persze, hogy az! Amit a magyar melóson keresett, az a Nyugatot építi.

                                                                                                                                 

Ne én, Ön minősítse azt a bagóért privatizáló hatalmat, amelyik egész biztosan tudta - ezt is megírtam e lapban annak idején -, hogy az idegen tőke haszna nem magyar haszon, és mégis elkótyavetyélte az ország értékeit.

                                                                                                                                 

Az államtitkár pedig bólogat és ümmög, hogy bizony az úgy van, amikor Ferge Zsuzsa professzor asszony arról beszél, hogy itt nincs szociálpolitika, sőt a gyenge szegénypolitikával is felhagytak, aminek az a következménye, hogy az országban több mint hárommillió ember él a létminimum alatt.

                                                                                                                                 

Ez onnan ismerős, hogy hajdan tanították, miféle rémség volt itt a világválság következményeként, hogy hárommillió koldus országa - voltunk. A professzor asszony udvariasan csak szegénynek mondja megboldogult kriptalakó Gyula társadalmi rétegét.

                                                                                                                                 

Hát így vagyunk ismét. Melyik dilettáns kormánynak gratuláljunk ehhez a példátlan teljesítményhez? A rendszerváltás utáni összes eddiginek?

                                                                                                                                 

Úgy látom, a koronát a "fiatalok" barbársága tette föl erre a folyamatra. A nemzet tiltakozik az ellen, hogy a Szentkoronát átvigyék a maguk hatalmi székhelyére. Annak a nemzet múzeumában a helye: a másolatot vihetik. Bennük sincs semmi eredeti.

 

Igények és javak

Szerencsére van már a szegénységgel való foglalkozásnak filozófiája is. A legnagyobb kormánypárt - erkölcsi alapállása miatt ma már kissé hanyagolt - teoretikusának kedvence, John Rawls, nagy munkát szentelt a társadalmi igazságosságnak. Rawls eltér a haszonelvű (utilitarista) elméletektől. Ő erkölcsi alapon elemez. Nem foglalkozik azzal, hogy az embernek előnyös-e az a helyzet, amiben van, hanem az egyéni képességeket (capability - lásd korábban) állítja középpontba. Kérem, ezt is minősítse Ön: nála a javak az „önbecsülés” alapját adják, és az „emberi lények” képességeire és lehetőségeire helyezi a hangsúlyt a jövedelemmel, a javakkal és a „jellemzőkkel” szemben.

                                                                                                                                 

Hogy a birtoklás képessége és az „emberi lény” lehetőségei erkölcsileg miben térnek el a ténylegesen birtokolt javak mibenlététől, illetve az azokkal való élés lehetőségeitől, ne firtassuk. Ez is nézet, még ha az életszínvonal meghatározására nem is kimondottan alkalmas, mivel mellébeszél, akár a többi.

                                                                                                                                 

A most következendőket pedig tessék összevetni a vezető politikai erő gyakorlatával: Amartya Sen ez irányú elmélkedésének ismertetése következik. Sen a "képesség" szerinti megközelítést Rawls erkölcsi nézőpontja egyik lehetséges kiterjesztésének nevezi. E kiterjesztés szerint "az egyéni képességek megszerzésére szolgáló eszközigény többnyire nagyon eltérő az egyes közösségek között". Hogy mit nem mond! "Van, akinek több pénze van, és van, akinek kevesebb." Sőt ez akár életkor szerint is eltérhet. Úgy véli: "Azon emberek nagy része, akik a gazdagabb országokban szegénynek számítanak, egyben idősek vagy valamilyen szempontból hátrányos helyzetűek is."

                                                                                                                                 

Megjegyzem, ez az érdekesség a szegényebb országokban is fennáll, ahogy tapasztalom, csak itt durvábbak a következményei. Hát még, hogy Sen megállapítja: "ha valaki nem tud megfelelő jövedelemre szert tenni…, ez a hátrányos helyzet szorosan összefügg azzal, hogy nem tudja a (társadalomban meglevő) rendelkezésre álló javakat egyéni képességekké átváltani". Vagyis megvásárolni. Nahát! Most tessék elképzelni, hogy ez a bölcs a jelen hatalomnak eredeti szellemi atyja. Még hogy akinek nincs pénze, az nem tud vásárolni…, ha ezt nem mondja meg Sen professzor, hát hülyén halok meg, az fix.

                                                                                                                                 

Tessék figyelni, most hágunk fel a csúcsra! Íme. "Míg a táplálékigény nem változik jelentősen a korral vagy valamilyen sérüléssel, az a forrásszükséglet, amely a helyváltoztatáshoz vagy a közösség életében való aktív részvételhez szükséges, sokkal nagyobb lehet az idősek vagy a rokkantak esetében."

                                                                                                                                 

Hát ezt nem kellett volna feszegetnie. Szerintem annak megállapításától, hogy a betegek és az öregek megélhetése sokkal többe kerülhet, mint az egészséges fiataloké, Amartya Sen professzor kiesik a pikszisből. Ez már nem támasztja alá se Chikán miniszter úr, se főtanácsadója, Zsolnai professzor úr, de még a velük azonos nótát fújó Rabár exminiszter úr nézeteit sem, hogy a kormányfőről és köréről ne is szóljak.

                                                                                                                                 

A gyógyszerárak további emelését a főpatikus azzal támasztotta alá, hogy még a közgyógyellátásban részesülők is fizessenek legalább 100 forintot gyógyszerenként, mert önbecsülésükhöz kell, hogy érezzék: ami jár nekik, annak értéke van. És a szeme sem rebbent.

                                                                                                                                 

Én a magam részéről nem vacakolnék azzal, hogy aki a főpatikus jövedelmének egy százalékából kénytelen nemcsak vegetálni, hanem gyógyszert is kiváltani, érzi-e, hogy a nyomor most már életfeltételeinek minimumától is megfosztja. Ha abszolút, ha relatív mellébeszélés folyik: akinek életben maradását ellehetetlenítik azok, akik jólétüket az előző korosztályok több évtizedes elnyomásának köszönhetik, megérdemlik azt, amit majd saját gyerekeiktől kapnak, amikor azok, ezt az aljas mintát követve, és köpve a tízparancsolatra, szintén szemétre vetik szüleiket.

                                                                                                                                 

Mert hogy ezt az aljasságot visszakapják elkényeztetett, önzésre nevelt fiaiktól, arra bizton számíthatnak. Erre a történelem rendje is garancia.

 

© Szitányi György

(1999)

                                                                                                                                                                          

Link

 

I. Hogyan szép a szegénység?

II. Nemcsak a legszegényebb, aki szegény

III. További bölcselmek a szegénységről

 

A SZERZŐ HONLAPJA

 

 

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

 

 IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ  - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

   UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

 

HOME