OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in
lingua ungherese
________________________________________
EURÓPA ÉS A SZEGÉNYSÉG
IV.
Régi fogalmak - új elnevezések
(A
További bölcselmek a szegénységről folytatása)
Változatlanul a
szegénység körül járunk, és meglehetősen gyorsan el fogunk jutni az életszínvonal eltérő értelmezéseihez. Vagyis
értelmezhetetlenségéhez. Pedig az életszínvonal fogalma becsülettel
megkerülhetetlen a szegénységgel kapcsolatban. Megjegyzem, a szegénység
letagadásához – legalábbis Magyarországon – eddig szinte varázsszó volt a
mindenkori hatalom szóhasználatában. Újabban a szegénység az életrevalóság
ellentétének számít, az életszínvonal pedig egyes rétegek életrevalóságtól
függő társadalmi helyzetének felel meg. Tisztára úgy, mintha a hatalomnak az
egészhez semmi köze sem volna. Se az elprédált közvagyonhoz, se a maffiához, se
az országos elszegényedéshez.
A
képességek, a javak, a jellemzők és a hasznosság
Az életszínvonal a
mai politikai megközelítésben olyasmi, mint az a teknősbéka, amelyikre a
székely falu viccbeli öreg bölcse azt mondta, hogy "ez vagy valami, vagy
megy valahova".
A folyamatos
fejlődés megszállott, romantikus hívei és szónokaik természetes fejlődésnek
fogják fel, hogy ez a valami, amit újabban már megőrizni sem érdemes mifelénk,
egyre emelkedik. Hát nézzük!
A képesség fogalmával korábban már
találkoztunk. Általában úgy tekinthetjük, mint valamely dolog vagy dolgok birtoklásának képességét. Látni való, hogy
erősen függ az anyagiaktól. Annyira, hogy voltaképpen megfelel a vásárló- és
fenntartóképességnek. Mégsem illő, hogy ilyen egyszerűen képzeljük el mint az
életszínvonal meghatározóját. Tetszik tudni, a pénz nem boldogít.
Nézzük hát a javakat. Mondjuk, van egy autóm. Ez
megváltoztatja helyváltoztatási képességeimet
is. Valamennyi idő alatt
nagyobb távolságot tudok megtenni vele, mint gyalog. Ez hasznomra válhat.
Esetleg boldoggá is tehet, mert sétakocsikázni jó. Nem a magyar fővárosban,
vagy a haza mostanában már nem épülő útjain, hanem más körülmények között.
Például olcsóbb, de jobb benzinnel, drágább, de megbízható, jó kocsival, és -
teszem fel - a korábban említett, mások által nem ismert, néptelen
tengerparton. (E tengerparton jók az utak, használnak irányjelzőt, betartják a
közlekedési szabályokat, tudomásul veszik az elsőbbségadás előírásait, kevesebb
ön- és közveszélyes barom hajt a megengedettnél sokkal nagyobb sebességgel
stb.) Jó, ha van egy kocsim, mert valóban hasznos, hogy általában gyorsabb,
kellemesebb és könnyebb általa a helyváltoztatás. Vele szállíthatom a bőröndöt,
ha van pénzem üdülni, cipeli, amit vásároltam, jöhet a család is stb.
Mindebből az
következik, hogy az autó hasznos, ráadásul
mozgékonyságával, kényelmével örömet is
szerez.
Ezzel eljutottunk a
birtoklás képességétől a birtokláson át az alkalmazás lehetőségéig, ami vagy
hasznos, vagy örömmel tölt el, vagy mindkettő. (Most ne zavarjuk meg magunkat
azzal, hogy egy ilyen járműnek is van képessége.
Az, hogy hasznos is,
örömszerző is lehet. Ragaszkodjunk ahhoz, hogy képessége csak az embernek van,
s így autónknak csak tulajdonságai, azaz
jellemzői vannak.)
Bizonyára feltűnt,
hogy a birtokolt tárgynak a funkcióját
(funkcióit) jártuk körbe. Azt, hogy mi(k)re használható. Vannak akik e
funkciókat tekintik az életszínvonal-meghatározás egyik legfontosabb elemének.
"A funkciót". Vagyis azt, hogy a birtokolt dolognak életünkben mi is az elsődleges
funkciója. Vagyis a rendeltetése.
Azt, amire
használjuk, Marxtól Leninig a dolog használati értékének nevezték. Így került
az előző részbe – most már bevallom, hogy Lenintől – a vizespohár, ami
rendeltetése szerint vizespohár, de használhatom levélnehezéknek is, de hozzá
is vághatom valakihez a néphatalom kocsmájában. Lenin ezzel mutatta be, hogy a
használati érték akár végtelenül sokféle is lehet. Így a pohár mindig az, amire
éppen használják.
Erre hadd reagáljon
Mark Twain. Koldus és királyfi című regényében a koldus Tom az általa nem
ismert rendeltetésű királyi nagypecsétet diótörésre használta. Ettől nagyon
derültek az udvari méltóságok, mert az udvarban a hülye is tudja, hogy a
nagypecsét akkor is nagypecsét, ha diót törnek vele. Vagyis más a rendeltetési
és a használati érték. A nagypecsét rendeltetési értéke az, hogy nagypecsét.
A tárgy rendeltetett
használati értéke az elsődleges funkciónak felel meg.
De más funkciója is
lehet, ami a használati értékek valamelyike: az autó akkor is autó, ha
gázoláskor esetleg emberölés eszköze.
Minthogy mégsem
azonosíthatjuk az autót egyszerűen egy pisztollyal, vagy konyhakéssel, be kell
látnunk, hogy a funkció a használat céljától és használatnak szándékos, vagy
akaratlan következményétől is függ. Mert hiába akarom meglátogatni a barátomat,
ha menet közben az autóm elé rohan valaki. Ekkor minden továbbiról ennek a
következménye dönt. Alapkérdésként az, hogy meg tudok-e állni.
A képességekkel és a
javakkal, valamint a jellemző tulajdonságokkal meg a hasznossággal ezért végül
is annyira meg lehet kerülni az egyenes válaszadást, hogy bármire használhatjuk
az életszínvonalat. Főleg, ha nem határozzuk meg, mi is az.
A funkció, a
használat mutat valamire, ami nem közömbös a társadalomban, azonban az egésznek
semmi értelme a birtoklás képessége nélkül. Nemkülönben a használás (funkcióban
tartás) képessége nélkül. Akinek mindkét lába mozgásképtelen vagy hiányzik, nem
tud kerékpározni.
A kormányok olykor
"közérzetjavító" intézkedéseket hoznak. A közérzet mégsem
azonosítható az életszínvonallal, hiszen hiába használhatná a közutat akár
ingyen is, aki rokkant, semmire sem jut közérzetével, ha az utat nem tudja használni.
Hiába boldog egy mozgássérült, amikor egészséges gyermeke születik, hiszen
nálunk az első gyerek megszületése – szakhivatalnok tévébeli közlése szerint –
40 százalékára csökkenti a szülők életszínvonalát. Vannak, akik ennek ellenére
a boldogság érzetét tekintik az életszínvonal legfőbb összetevőjének, és a
tárgyi, anyagi dolgokat, azok jellemző tulajdonságait, valamint a
"képességeket" szívesen hagyják figyelmen kívül.
Így végképp
megfoghatatlanná teszik az életszínvonal fogalmát.
Sen professzor -
nyilván a szegénységkutatás hatására - azt a fajta képességet (ability) vallja
az életszínvonal legfontosabb alkotóelemének, hogy különböző dolgokat
csináljunk a tárgyaknak vagy tulajdonságaiknak kihasználásával.
Hogy képesek
vagyunk-e használati cikkek megszerzésére, vagy akár bérbe vevésére, nála
említést sem kap. Pedig egyszerű: hiába az egészség, ha nyomorgunk; és hiába a
gazdagság, ha nem tudunk mit kezdeni vele, mert betegek vagy/és hülyék vagyunk.
Az
abszolút-relatív vita értelme
Ha a fentiek nyomán
elfogadjuk, hogy az életszínvonal meghatározásához a képességekre és a
lehetőségekre kell koncentrálnunk, abból az alábbiak következnek.
1. A szegénységről
szóló elméletek megalkotása közben értelmét veszti az abszolút-relatív vita. Azért,
mert a birtoklási lehetőségek viszonyában a szegénység abszolút: vagy telik
valamire, vagy nem. Ugyanakkor, hogy mennyire vagy milyenre (két Volvóra, vagy
egyre, illetve vagy új Volvóra, vagy öreg Trabantra) telik, már relatív kérdés.
2. Valójában nincs
is igazi ellentét az
abszolutisták és a relativisták között. Azért nincs, mert az abszolutista
elméletek gyártói a vagy van, vagy nincs
állapot fölött döntenek. A relativisták elmélete pedig a van és a kevesebb van közötti
fokozatokra, magyarán a lehetőségek és a szükségletek
összefüggéseire mutatnak. Maradva a fentieknél: az, hogy telik-e
autóra, abszolút kérdés. Vagy igen, vagy nem. Csakhogy az igenen belül is
vannak fokozatok: például Volvóra, vagy Trabantra telik-e, és ez már tisztán
relatív kérdés. Az pedig nem kérdés, hogy milyenre nem telik.
Ami a szükségleteket
illeti, újabban már nem foglalkoznak azzal, hogy vannak úgynevezett alapvető
szükségletek. Ezeket muszáj kielégíteni,
mivel létfeltételek. Ezek némileg eltérhetnek a földrajzi tényezők és a
társadalmi lehetőségek különböző volta miatt, de a lényegük az, amit három
lapszámmal ezelőtt, a Hogyan szép a szegénység című írásomban lehetett olvasni
az angol szegénységről. Hogy 1962-re 40 százalékkal emelkedett a létminimum
értéke, és ehhez számítandók még a megélhetési és a lakhatási költségek megléte
is.
Már hosszabb ideje
annak, hogy említettem: egy átlagos magyar jövedelme éppen egyharmada egy
átlagos maláj jövedelmének. Ez harmadik világba sem való életről tanúskodik,
csakhogy a magyar ember vagy fűt télen, vagy megfagy, a maláj pedig egy szál
gatyában elvan egész évben, mert ott nem kell fűteni. A maláj átlag ezért nem
háromszorosan gazdag a magyarhoz képest, hanem - kivált a jelenlegi égbe törő
energiaár-emelések idején többszörösen gazdag. Az éghajlat melegének birtoklása
nem kérdés, mivel ez adottság, de az, hogy nálunk megfagy jónéhány hajléktalan,
már kérdés. Szegény kriptalakó Gyula is meghalt, pedig az ő szükségletei
kifejezhetetlenül alacsonyabbak voltak az életben maradás alapvető
szükségleteinél. Jóllakás, lakhatás, fűtés stb. már hosszú évek óta ismeretlen
luxust jelentettek számára. Még akkor is, ha újabb hajléktalan-szállót avatott
a főpolgármester. Ott bent nem fagynak meg. Ezzel szemben, aki nem tudja
megvédeni magát, mert legyengült, a többiek kifosztják. Ezért nem használják a
végsőkig rászorultak a rendeltetése szerint nekik épült menhelyet.
Rendetlen,
engedetlen, a hatalom jószívűségét elutasító emberek ezek? Mindössze a
motyójukhoz, javaik maradékához ragaszkodnak. Mint a 35 kilósan meghalt
kriptalakó. Inkább vállalta sorsát, de nem adta egyetlen pizsamáját és a könyveit. Néhány könyv: egy pocsékká
lett emberélet kultúrájának tárgyi bizonyítékai. Annak igazolása, hogy akit a
szemétre vetettek, egyike volt a halálra ítélt magyarság fenntartóinak.
"Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát" - írta Reményik
Sándor egyik legmegrendítőbb versében. És ez a gyalázatos nemtörődömség
önmagáról dokumentált minősítést: a hitet és a magyar kultúrát veti szemétre,
aki magyar emberrel és magyar kultúrával így bánik.
Ez a hatalom
szegénysége. Nem anyagi, arra vigyáznak a fiúk: itt az erkölcs hiányzik a
hatalomból. Arra csak hivatkozni szokás.
Pökhendien vágják a
képünkbe, hogy bizony, az Európai Unió átlagpolgárának az átlagos magyarnál
tízszer magasabb a jövedelme. Csakhogy az átlagos magyar jövedelmébe nemcsak a
hajléktalanok nincstelensége számít bele, hanem az olajszőkítők és a magyar
maffia jövedelme is.
Van érzelmi oldala
is a viszonylagos vagy relatív szegénységnek. Igyekszünk az EU-ba, és ott
egyszer csak azt fogjuk látni, hogy legalább tízszer annyit kereső átlagemberek
közé vetett a nehezen dicsérhető hatalom. Relatíve
azért, amiért Marx kitalálta kertesház-elmélet néven híressé vált
példát: amíg mindenkinek kertes háza van, az emberek jól érzik magukat, de
amint egyikük palotát emel a házacska helyére, mindenkinek szükséglete lesz
palotára. A trieri rabbi fia nem volt hülye, és ebben a kérdésben nem is
tévedett. Ezt a nyomort oda belökni életveszélyes: az agyonnyomorított
magyarság ezt a megaláztatást nehezen fogja elviselni. És ugyan honnan lesz
EU-palotára pénze a tízszeresen szegényebb magyarnak?
Nyilván kölcsönből.
Ha kapunk. Legyen erős, Olvasó, nem lehetséges a magyar nemzeti jövedelmet
hipp-hopp a tízszeresére emelni, és közben törleszteni azt a kölcsönt is, meg a
régit is, ami valahogy, valamiért jócskán megduzzadt a nemzetnyomorítás közben.
Máig nem értik
Nyugaton, hogy éppen mi miért nem
kértünk adósság-elengedést, vagy legalább átütemezést. 1994-ben - a választási
eredmények közzétételekor - megírtam, hogy ahol
hülyeség van, ott hülyeség van. Más magyarázat nincs. Így mulat
tízmillió magyar úr?
Talán még tetszik
emlékezni: második éve, hogy megírtam a nyugati, állítólag szelíd
farkastörvényről, hogy az is harap. Nem esetleg, hanem felfal. Megírtam, hogy a
trianoni rossz lelkiismeret szüli a szomszédok agresszív ellenségeskedését. Hát
még a békediktátum kiagyalóéit! Mi csak akkor pusztulhatunk ki, ha kultúránkat
ölik meg, hiszen génjeinkben az egész népvándorlás, tatár, török és a
szomszédok is megvannak. Elpusztíthatatlan a magyar, ha nem a kultúráját ölik
meg! A kultúrát simán kiirtja a számítógépes háló angolszász kommersz bóvlija,
ez nem probléma. Ami maradna a gazdaságból - Ön ezt is olvashatta tőlem -, azt
az elmaradottság és a szegénység miatt törvényszerűen bekövetkező leszakadás
öli meg. A sok hanta után most végre előállt az államtitkár, mondván: szerinte
teljesen normális dolog, hogy a nálunk befektető idegen tőkés kiviszi az
országból az itt termelt hasznot, mert az az övé. Hát persze, hogy az! Amit a
magyar melóson keresett, az a Nyugatot építi.
Ne én, Ön minősítse
azt a bagóért privatizáló hatalmat, amelyik egész biztosan tudta - ezt is
megírtam e lapban annak idején -, hogy az
idegen tőke haszna nem magyar haszon, és mégis elkótyavetyélte az
ország értékeit.
Az államtitkár pedig
bólogat és ümmög, hogy bizony az úgy van, amikor Ferge Zsuzsa professzor
asszony arról beszél, hogy itt nincs szociálpolitika, sőt a gyenge
szegénypolitikával is felhagytak, aminek az a következménye, hogy az országban
több mint hárommillió ember él a létminimum alatt.
Ez onnan ismerős,
hogy hajdan tanították, miféle rémség volt itt a világválság következményeként,
hogy hárommillió koldus országa - voltunk. A
professzor asszony udvariasan csak szegénynek mondja megboldogult kriptalakó
Gyula társadalmi rétegét.
Hát így vagyunk ismét.
Melyik dilettáns kormánynak gratuláljunk ehhez a példátlan teljesítményhez? A
rendszerváltás utáni összes eddiginek?
Úgy látom, a koronát
a "fiatalok" barbársága tette föl erre a folyamatra. A nemzet
tiltakozik az ellen, hogy a Szentkoronát átvigyék a maguk hatalmi székhelyére.
Annak a nemzet múzeumában a helye: a másolatot vihetik. Bennük sincs semmi
eredeti.
Igények és
javak
Szerencsére van már
a szegénységgel való foglalkozásnak filozófiája is. A legnagyobb kormánypárt -
erkölcsi alapállása miatt ma már kissé hanyagolt - teoretikusának kedvence,
John Rawls, nagy munkát szentelt a társadalmi
igazságosságnak. Rawls eltér a haszonelvű (utilitarista)
elméletektől. Ő erkölcsi alapon elemez.
Nem foglalkozik azzal, hogy az embernek előnyös-e az a helyzet, amiben van,
hanem az egyéni képességeket (capability
- lásd korábban) állítja középpontba. Kérem, ezt is minősítse Ön: nála a javak
az „önbecsülés” alapját adják, és az „emberi lények” képességeire és lehetőségeire helyezi a hangsúlyt a
jövedelemmel, a javakkal és a „jellemzőkkel” szemben.
Hogy a birtoklás
képessége és az „emberi lény” lehetőségei erkölcsileg
miben térnek el a ténylegesen birtokolt javak mibenlététől, illetve
az azokkal való élés lehetőségeitől, ne firtassuk. Ez is nézet, még ha az életszínvonal
meghatározására nem is kimondottan alkalmas, mivel mellébeszél, akár a többi.
A most
következendőket pedig tessék összevetni a vezető politikai erő gyakorlatával:
Amartya Sen ez irányú elmélkedésének ismertetése következik. Sen a
"képesség" szerinti megközelítést Rawls erkölcsi nézőpontja egyik lehetséges kiterjesztésének
nevezi. E kiterjesztés szerint "az egyéni képességek megszerzésére
szolgáló eszközigény többnyire nagyon eltérő az egyes közösségek között".
Hogy mit nem mond! "Van, akinek több pénze van, és van, akinek
kevesebb." Sőt ez akár életkor szerint is eltérhet. Úgy véli: "Azon
emberek nagy része, akik a gazdagabb
országokban szegénynek számítanak, egyben idősek vagy valamilyen szempontból
hátrányos helyzetűek is."
Megjegyzem, ez az
érdekesség a szegényebb országokban is
fennáll, ahogy tapasztalom, csak itt durvábbak a következményei. Hát
még, hogy Sen megállapítja: "ha valaki nem tud megfelelő jövedelemre szert
tenni…, ez a hátrányos helyzet szorosan összefügg azzal, hogy nem tudja a
(társadalomban meglevő) rendelkezésre álló javakat egyéni képességekké
átváltani". Vagyis megvásárolni. Nahát! Most tessék elképzelni, hogy ez a
bölcs a jelen hatalomnak eredeti szellemi atyja. Még hogy akinek nincs pénze,
az nem tud vásárolni…, ha ezt nem mondja meg Sen professzor, hát hülyén halok
meg, az fix.
Tessék figyelni,
most hágunk fel a csúcsra! Íme. "Míg a táplálékigény nem változik
jelentősen a korral vagy valamilyen sérüléssel, az a forrásszükséglet, amely a helyváltoztatáshoz
vagy a közösség életében való aktív részvételhez szükséges, sokkal nagyobb
lehet az idősek vagy a rokkantak esetében."
Hát ezt nem kellett
volna feszegetnie. Szerintem annak megállapításától, hogy a betegek és az
öregek megélhetése sokkal többe kerülhet, mint az egészséges fiataloké, Amartya
Sen professzor kiesik a pikszisből. Ez már nem támasztja alá se Chikán
miniszter úr, se főtanácsadója, Zsolnai professzor úr, de még a velük azonos
nótát fújó Rabár exminiszter úr nézeteit sem, hogy a kormányfőről és köréről ne
is szóljak.
A gyógyszerárak
további emelését a főpatikus azzal támasztotta alá, hogy még a
közgyógyellátásban részesülők is fizessenek legalább 100 forintot
gyógyszerenként, mert önbecsülésükhöz kell, hogy érezzék: ami jár nekik, annak
értéke van. És a szeme sem rebbent.
Én a magam részéről
nem vacakolnék azzal, hogy aki a főpatikus jövedelmének egy százalékából
kénytelen nemcsak vegetálni, hanem gyógyszert is kiváltani, érzi-e, hogy a
nyomor most már életfeltételeinek minimumától is megfosztja. Ha abszolút, ha
relatív mellébeszélés folyik: akinek életben maradását ellehetetlenítik azok,
akik jólétüket az előző korosztályok több évtizedes elnyomásának köszönhetik,
megérdemlik azt, amit majd saját gyerekeiktől kapnak, amikor azok, ezt az aljas
mintát követve, és köpve a tízparancsolatra, szintén szemétre vetik szüleiket.
Mert hogy ezt az
aljasságot visszakapják elkényeztetett, önzésre nevelt fiaiktól, arra bizton
számíthatnak. Erre a történelem rendje is garancia.
©
Szitányi György
(1999)
Link
II. Nemcsak a legszegényebb, aki
szegény
III. További bölcselmek a szegénységről
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME
-
ARCHÍVUM-DGL
- ARCHÍVUM-DGL1