OmbrelloFS

OSSERVATORIO LETTERARIO

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese

_______________________________________

Fernando Sorrentino (1942) ― Buenos Aires (Argentina)

VAN EGY EMBER, AKI SZOKÁSBÓL ESERNYŐVEL ÜTÖGETI A FEJEMET

Van egy ember, aki szokásból a fejemet ütögeti az esernyővel. Pont ma van már öt esztendeje, hogy elkezdett engem az esernyővel búbolni. Az első időkben nem bírtam elviselni, de most már kezdek hozzászokni.

Nem tudom hogyan hívják. Azt tudom, hogy egy átlagember, szürkébe öltözik, kissé mákos hajú, sóvár arcú. Egy füllesztő délelőtt, öt évvel ezelőtt ismertem meg. Egy fa árnyékában a Palermó Park egyik padján újságot olvastam. Egyszer csak hirtelen éreztem, hogy valami a fejemhez ér. Éppen az az ember volt, mint aki most is, míg írok, aki a fejemet automatikusan és érdektelenül egy esernyővel ütögeti.

Akkor méltatlankodva hátrafordultam, de ő csak folytatta a búbolásomat. Megkérdeztem tőle, hogy talán megőrült, de úgy tűnt, mintha nem is hallott volna engem. Akkor hát megfenyegettem azzal, hogy parkőrt hívok, de ő csak változatlanul és nyugalommal folytatta műveletét. Néhány perc bizonytalankodás után s látván, hogy nem tágított szándékától, felálltam s egy ökölcsapást mértem az arcára. A férfi egy panaszos nyögés kíséretében a földre rogyott. Ezután, látszólagos nagy fáradsággal lábra állt és csendesen újra kezdte a fejem ütögetését az esernyővel. Vérzett az orra - ebben a pillanatban szánalmat éreztem iránta - és már meg is bántam, hogy úgy megütöttem. Ugyanis az igazat megvallva a férfi úgymond nem vert engem az esernyővel, inkább enyhén, fájdalmatlanul kopogtatta a fejem. Természetes, hogy azok a búbolások rendkívül kellemetlenek. Mindannyian tudjuk, hogy amikor egy légy a homlokunkra száll, az nem okoz nekünk fájdalmat, de irritál. Nos hát, az az esernyő olyan, mintha egy óriás légy lenne, s rendszeres időközökben rászállt volna hol itt, hol ott a fejemre.

Meg voltam győződve, hogy egy őrülttel állok szemben, s ezért igyekeztem odébb állni. De a férfi csendesen követett engem anélkül, hogy abbahagyta volna az ütlegelésemet. Erre fel elkezdtem futni (itt meg pontosítanom kell: kevesen vannak olyan gyorsak mint én). De ő csak követett engem s eredménytelenül igyekezett még néhányat rám sózni. Az az ember csak fulladozott, fulladozott, fulladozott és zihált, hogy azt gondoltam, hogyha kényszeríteném még ilyen ütemű futás folytatására, kínzóm azon nyomban ott rogyna össze élettelenül.

Éppen ezért lassítottam, majd ismét lépésben haladtam. Néztem őt. Az ábrázatán nem volt se hálaérzés, se szemrehányás. Csak ütlegelte a fejemet az esernyővel. Arra gondoltam, hogy jelentkezem a rendőrkapitányságon és elmondom, hogy: «Rendőrkapitány úr, ez az ember állandóan a fejemet búbolja az esernyővel». Előzmények nélküli eset lehetett volna. A rendőrkapitány gyanúval teli pillantással nézett volna rám, majd elkérte volna az irataimat, majd elkezdett volna faggatni zavarba ejtő kérdésekkel, s talán mindez az én letartóztatásommal végződött volna.

A legjobb megoldásnak a hazatérés tűnt. Felszálltam a 67-es buszra. Ő, anélkül, hogy abbahagyta volna az ütlegelésemet, mögöttem szállt fel. Leültem az első ülésre. Ő állva maradt mellettem: bal kezével a fogódzkodóba kapaszkodott, a jobboldalival engesztelhetetlenül lóbálta az esernyőt. Az utasok bátortalan mosolyra fakadtak. A buszsofőr a visszapillantó tükörből figyelt bennünket. Lassacskán az összes utast egy hatalmas, zajos véget nem érő nevetés kerítette hatalmába. Én a szégyentől violaszínbe borultam. Üldözőm túl a nevetéseken csak folytatta a búbolást.

Leszálltam - leszálltunk - a Csendes-óceán-hídnál. A Santa Fe útján haladtunk. Mindenki ostobán bámult utánunk. Gondoltam, hogy mondom nekik: «Mi van annyira bámulnivaló, fajankók? Nem láttatok soha esernyővel ütlegelő embert?» De aztán arra gondoltam, hogy valószínűleg nem láttak soha hasonló színelőadást. Öt vagy hat gyerek követni kezdett bennünket megszállottként, üvöltözve.

Ellenben, nekem volt egy tervem. Ahogy hazaértem, igyekeztem az orra előtt becsapni az ajtót. Nem sikerült: biztos kézzel megelőzött, egy hirtelen mozdulattal megragadta a zárat, egy pillanat alatt kibújt a fogás alól, s belépett velem együtt.

Azóta folytatja a fejem búbolását az esernyővel. Amióta csak az eszemet tudom, soha nem aludt, se nem evett. Csak a búbolásomra szorítkozik. Minden gesztusomat kísér, még a legintimebbeket is követi. Emlékszem, hogy az elején az ernyőütések akadályoztak az alvásban, most pedig azt hiszem, hogy azok nélkül lehetetlenség lenne elaludnom.

Mindenesetre a kapcsolatunk nem mindig volt jó. Gyakran, az összes elképzelhető formában gyakran kértem, hogy magyarázza már meg nekem cselekedetének módszerét. Reménytelenül: csak folytatta szótlanul az ernyővel való ütlegelésemet. Számtalanszor megragadtam az öklét, megrugdaltam - Isten bocsássa meg nekem - sőt még visszaütöttem az ernyőjével. Elviselte a viszontütéseimet minden zokszó nélkül, elfogadta, mintha feladatának ez utólagos része lett volna. És pont a személyiségének ez az oldala a legfurcsább: ez a munkájának sorsszerű, nyugodt meggyőződése, ez a gyűlölet nélküli létezése! S végül az a bizonyossága, mintha valamiféle titkos és felsőbbrendű küldetést látna el.

A fiziológiai szükségleteinek hiányossága ellenére tudom, hogy amikor visszaütök, érzi a fájdalmat, tudom, hogy gyenge s tudom, hogy halálos. Azt is tudom, hogy elegendő lenne csak egyetlenegy lövés, hogy megszabaduljak tőle. Csak az ismeretlen számomra, hogy a lövedék engem, vagy őt ölné-e meg. Azt sem tudom, ha mindketten meghalnánk, akkor is folytatná-e az ernyővel való búbolásomat vagy nem. Mindenesetre ez az okoskodás hasztalan: beismerem, hogy nem lenne bátorságom sem őt, sem magam megölni.

S egyébként is, megértettem a legutóbb, hogy nem tudnék már tovább élni a búbolásai nélkül. Mostanság, mindig gyakrabban üldöz egy rossz előérzet. Egy új, belső, rettegő izgalom nyomja a keblemet: arra gondolok rettegve, hogy amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, majd akkor fog ez az ember faképnél hagyni, s soha többé nem fogom érezni a kellemes ernyős búbolásait, amelyek a legmélyebb álomba ringattak el engem.

Fordította/Traduzione © di Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda

Fernando Sorrentino

C’È UN UOMO CHE HA L'ABITUDINE DI PICCHIARMI CON UN OMBRELLO SULLA TESTA

C’è un uomo che ha l’abitudine di picchiarmi con un ombrello sulla testa. Sono cinque anni proprio oggi dacché ha cominciato a picchiarmi con l’ombrello sulla testa. I primi tempi non riuscivo a sopportarlo, ora mi ci sono abituato.

Non so come si chiama. So che è un uomo comune, veste di grigio, alquanto brizzolato, ha un viso vago. L’ho conosciuto cinque anni fa, in una mattinata afosa. Leggevo il giornale, all’ombra di un albero, seduto su una panchina del parco Palermo. All’improvviso sentii che qualcosa mi toccava la testa. Era quello stesso uomo che ora, mentre scrivo, continua automaticamente e con indifferenza a darmi ombrellate.

In quell’occasione mi voltai indignato: lui continuò a colpirmi. Gli domandai se fosse impazzito: non sembrò nemmeno udirmi. Minacciai allora di chiamare un guardiano: imperturbabile e tranquillo continuò il suo lavoro. Dopo qualche attimo di esitazione e vedendo che non desisteva dal suo intento, mi misi in piedi e gli sferrai un pugno in faccia. L’uomo, emettendo un flebile gemito, cadde a terra. Dopo, e apparentemente facendo un grande sforzo, si alzò e riprese in silenzio a picchiarmi con l’ombrello sulla testa. Gli sanguinava il naso e, in quell’istante, sentii pena per quell’uomo e mi pentii di averlo colpito a quel modo. Perché, in realtà, l’uomo non mi percuoteva con quel che si dice ombrellate; mi dava piuttosto leggeri colpi, del tutto indolori. Certo che quei colpi sono estremamente fastidiosi. Tutti sappiamo che quando una mosca ci si posa sulla fronte, non sentiamo alcun dolore: ci irrita. Ebbene, quell’ombrello era una gigantesca mosca che, a intervalli regolari, si posava, qua e là, sulla mia testa.

Convinto di trovarmi di fronte a un pazzo, cercai di allontanarmi. Ma l’uomo mi seguì in silenzio, senza smettere di picchiarmi. Allora cominciai a correre (qui devo puntualizzare che ci sono poche persone veloci come me). Lui si mise a inseguirmi, cercando invano di assestarmi qualche colpo. E l’uomo ansimava, ansimava, ansimava e sbuffava tanto che pensai che, se avessi continuato a costringerlo a correre così, il mio torturatore sarebbe morto proprio lì.

Perciò rallentai la corsa e ripresi il passo. Lo guardai. Non c’era nel suo volto né gratitudine né biasimo. Solo mi picchiava con l’ombrello sulla testa. Pensai di presentarmi in commissariato e di dire: “Signor commissario, quest’uomo mi sta picchiando con un ombrello sulla testa”. Sarebbe stato un caso senza precedenti. Il commissario mi avrebbe guardato con sospetto, mi avrebbe chiesto i documenti, avrebbe cominciato a farmi domande imbarazzanti, forse avrebbe finito per arrestarmi.

La miglior cosa mi sembrò tornare a casa. Presi l’autobus 67. Lui, senza smettere di colpirmi, salì dietro di me. Presi posto nel primo sedile. Lui restò in piedi, al mio fianco: con la mano sinistra si reggeva al sostegno; con la destra brandiva implacabilmente l’ombrello. I passeggeri iniziarono a scambiarsi timidi sorrisi. L’autista dell’autobus si mise a osservarci dallo specchietto. A poco a poco tutti i passeggeri furono presi da una gran risata, una risata fragorosa, interminabile. Io, dalla vergogna, ero paonazzo. Il mio inseguitore, al di là delle risate, continuò con i suoi colpi.

Scesi - scendemmo - sul ponte del Pacífico. Andavamo per il viale Santa Fe. Tutti si giravano stupidamente a guardarci. Pensai di dire loro: “Cosa guardate, imbecilli ? Non avete mai visto un uomo picchiare un altro con un ombrello sulla testa?” Ma pensai anche che molto probabilmente non avevano mai visto un simile spettacolo. Cinque o sei ragazzi cominciarono a seguirci, urlando come ossessi.

Ma io avevo un piano. Una volta a casa mia, cercai di chiudergli la porta sul naso. Non ci riuscii: lui, con mano ferma, mi precedette, afferrò la serratura a scatto, si divincolò in un istante ed entrò con me.

Da allora, continua a picchiarmi con l’ombrello sulla testa. Che io sappia, non ha mai dormito né mangiato nulla. Solo si limita a picchiarmi. Mi accompagna in tutti i miei gesti, persino nei più intimi. Ricordo che, all’inizio, i colpi mi impedivano di addormentarmi; adesso credo che, senza di essi, mi sarebbe impossibile dormire.

Tuttavia, i nostri rapporti non sempre sono stati buoni. Spesso gli ho chiesto, in tutte le maniere possibili, di spiegarmi il suo modo di procedere. Inutilmente: in silenzio continuava a colpirmi con l’ombrello sulla testa. In molte circostanze gli ho sferrato pugni, calci e - Dio mi perdoni - persino ombrellate. Lui accettava i colpi con mansuetudine, li accettava come un’ulteriore parte del suo compito. Ed è proprio questo il lato più allucinante della sua personalità: questa sorta di tranquilla convinzione del suo lavoro, quest’assenza di odio. Infine, questa certezza di compiere una missione segreta e superiore.

Malgrado la sua mancanza di necessità fisiologiche, so che, quando lo percuoto, sente dolore, so che è debole, so che è mortale. So anche che una sola fucilata mi libererebbe di lui. Ciò che ignoro è se lo sparo ucciderebbe lui o me. Non so nemmeno se, quando saremo entrambi morti, continuerà a colpirmi con l’ombrello sulla testa. In ogni caso, questo ragionamento è inutile: riconosco che non oserei uccidere né lui né me.

Del resto, ultimamente ho capito che non potrei vivere senza i suoi colpi. Ora, sempre più spesso, mi assilla un presentimento. Una nuova angoscia mi corrode il petto: l’angoscia di pensare che, forse quando maggiormente ne avrò bisogno, quest’uomo se ne andrà e non sentirò più quelle delicate ombrellate che mi facevano dormire così profondamente.

Traduzione © di Amina Di Munno

Fonte: http://www.matteobb.com/tina/issue011fesor01.html

Fernando Sorrentino

EXISTE UN HOMBRE QUE TIENE LA COSTUMBRE DE PEGARME CON UN PARAGUAS EN LA CABEZA

Existe un hombre que tiene la costumbre de pegarme con un paraguas en la cabeza. Justamente hoy se cumplen cinco años desde el día en que empezó a pegarme con el paraguas en la cabeza. En los primeros tiempos no podía soportarlo; ahora estoy habituado.

No sé cómo se llama. Sé que es un hombre común, de traje gris, algo canoso, con un rostro vago. Lo conocí hace cinco años, en una mañana calurosa. Yo estaba leyendo el diario, a la sombra de un árbol, sentado en un banco del bosque de Palermo. De pronto, sentí que algo me tocaba la cabeza. Era este mismo hombre que, ahora, mientras estoy escribiendo, continúa mecánica e indiferentemente pegándome paraguazos.

En aquella oportunidad me di vuelta lleno de indignación: él siguió aplicándome golpes. Le pregunté si estaba loco: ni siquiera pareció oírme. Entonces lo amenacé con llamar a un vigilante: imperturbable y sereno, continuó con su tarea. Después de unos instantes de indecisión y viendo que no desistía de su actitud, me puse de pie y le di un puñetazo en el rostro. El hombre, exhalando un tenue quejido, cayó al suelo. En seguida, y haciendo, al parecer, un gran esfuerzo, se levantó y volvió silenciosamente a pegarme con el paraguas en la cabeza. La nariz le sangraba, y, en ese momento, tuve lástima de ese hombre y sentí remordimientos por haberlo golpeado de esa manera. Porque, en realidad, el hombre no me pegaba lo que se llama paraguazos; más bien me aplicaba unos leves golpes, por completo indoloros. Claro está que esos golpes son infinitamente molestos. Todos sabemos que, cuando una mosca se nos posa en la frente, no sentimos dolor alguno: sentimos fastidio. Pues bien, aquel paraguas era una gigantesca mosca que, a intervalos regulares, se posaba, una y otra vez, en mi cabeza. Convencido de que me hallaba ante un loco, quise alejarme. Pero el hombre me siguió en silencio, sin dejar de pegarme. Entonces empecé a correr (aquí debo puntualizar que hay pocas personas tan veloces como yo). Él salió en persecución mía, tratando en vano de asestarme algún golpe. Y el hombre jadeaba, jadeaba, jadeaba y resoplaba tanto, que pensé que, si seguía obligándolo a correr así, mi torturador caería muerto allí mismo.

Por eso detuve mi carrera y retomé la marcha. Lo miré. En su rostro no había gratitud ni reproche. Sólo me pegaba con el paraguas en la cabeza. Pensé en presentarme en la comisaría, decir: «Señor oficial, este hombre me está pegando con un paraguas en la cabeza». Sería un caso sin precedentes. El oficial me miraría con suspicacia, me pediría documentos, comenzaría a formularme preguntas embarazosas, tal vez terminaría por detenerme.

Me pareció mejor volver a casa. Tomé el colectivo 67. Él, sin dejar de golpearme, subió detrás de mí. Me senté en el primer asiento. Él se ubicó, de pie, a mi lado: con la mano izquierda se tomaba del pasamanos; con la derecha blandía implacablemente el paraguas. Los pasajeros empezaron por cambiar tímidas sonrisas. El conductor se puso a observarnos por el espejo. Poco a poco fue ganando al pasaje una gran carcajada, una carcajada estruendosa, interminable. Yo, de la vergüenza, estaba hecho un fuego. Mi perseguidor, más allá de las risas, siguió con sus golpes.

Bajé —bajamos— en el puente del Pacífico. Íbamos por la avenida Santa Fe. Todos se daban vuelta estúpidamente para mirarnos. Pensé en decirles: «¿Qué miran, imbéciles? ¿Nunca vieron a un hombre que le pegue a otro con un paraguas en la cabeza?». Pero también pensé que nunca habrían visto tal espectáculo. Cinco o seis chicos empezaron a seguirnos, gritando como energúmenos.

Pero yo tenía un plan. Ya en mi casa, quise cerrarle bruscamente la puerta en las narices. No pude: él, con mano firme, se anticipó, agarró el picaporte, forcejeó un instante y entró conmigo.

Desde entonces, continúa golpeándome con el paraguas en la cabeza. Que yo sepa, jamás durmió ni comió nada. Simplemente se limita a pegarme. Me acompaña en todos mis actos, aun en los más íntimos. Recuerdo que, al principio, los golpes me impedían conciliar el sueño; ahora, creo que, sin ellos, me sería imposible dormir.

Con todo, nuestras relaciones no siempre han sido buenas. Muchas veces le he pedido, en todos los tonos posibles, que me explicara su proceder. Fue inútil: calladamente seguía golpeándome con el paraguas en la cabeza. En muchas ocasiones le he propinado puñetazos, patadas y —Dios me perdone— hasta paraguazos. Él aceptaba los golpes con mansedumbre, los aceptaba como una parte más de su tarea. Y este hecho es justamente lo más alucinante de su personalidad: esa suerte de tranquila convicción en su trabajo, esa carencia de odio. En fin, esa certeza de estar cumpliendo con una misión secreta y superior.

Pese a su falta de necesidades fisiológicas, sé que, cuando lo golpeo, siente dolor, sé que es débil, sé que es mortal. Sé también que un tiro me libraría de él. Lo que ignoro es si el tiro debe matarlo a él o matarme a mí. Tampoco sé si, cuando los dos estemos muertos, no seguirá golpeándome con el paraguas en la cabeza. De todos modos, este razonamiento es inútil: reconozco que no me atrevería a matarlo ni a matarme.

Por otra parte, en los últimos tiempos he comprendido que no podría vivir sin sus golpes. Ahora, cada vez con mayor frecuencia, me hostiga cierto presentimiento. Una nueva angustia me corroe el pecho: la angustia de pensar que, acaso cuando más lo necesite, este hombre se irá y yo ya no sentiré esos suaves paraguazos que me hacían dormir tan profundamente.

[Da Fernando Sorrentino: «Existe un hombre que tiene la costumbre de pegarme con un paraguas en la cabeza», Imperios y servidumbres, 1972.]

Link:

Fernando Sorrentino

Próza:

C’È UN UOMO CHE HA L'ABITUDINE DI PICCHIARMI CON UN OMBRELLO SULLA TESTA

Fernando Sorrentino: Un dramma del nostro tempo

Fernando Sorrentino: Abitudini del carciofo

Fernando Sorrentino: Uno stile di vita

Esszé:

Fernando Sorrentino: Martín Fierro, specchio di oppressi e stimolo di traduttori

Fernando Sorrentino: Dall'italiano a cocoliche

Fernando Sorrentino: «Il racconto di Borges sul "Racconto di Borges