A sumér
származáskérdés
A
finnugor származáselmélettel foglalkozó fejezetben tárgyalt politikai helyzet
és körülmény jelentősen befolyásolta a magyarság esetleges sumér származásának
kutatását is. A sors kegyetlen játéka úgy hozta, hogy az 1848-49-es
szabadságharcunk bukása után virágzott fel egy új tudományág: a sumerológia. A mezopotámiai
ősműveltségről a világ nagyközönsége elé tárt új ismereteket a magyarság nem
tudta felhasználni nemzeti céljaira a tárgyalt nehézségek miatt. A Tudományos
Akadémián elhatalmasodott, idegen szolgálatban lévők igyekeztek megakadályozni
vagy nevetségessé tenni minden olyan munkásságot, kezdeményezést, mely a
magyarságot nyelvileg és műveltségileg Mezopotámia ősnépével hozta kapcsolatba.
Az
első magyar régésznőt, Torma Zsófiát
(1840-1899) a hivatalosak a „bogarászó
kisasszony” jelzővel illették. Torma sok ezer régészeti leletet gyűjtött
össze a Maros mentén és Erdély más vidékein, melyek díszítéseiben és jeleiben mezopotámiai
hasonlatokat vélt fölismerni. A régésznő levelezésben állt a kor legkiválóbb
tudósaival, például Sayce-szel, és
Trója föltárójával, Schliemann-nal,
akik a legnagyobb elismerésben részesítették Torma munkásságát.
A
„délibábos” jelző ma is kijár
azoknak, akik nem az Urál mögötti őserdőkben keresik a magyarság bölcsőjét. Jó
példa erre Komoróczy Géza, az ELTE
héber tanszék vezetőjének Sumer és
magyar? című munkája, melyben a szerző tollhegyre szúrt minden olyan
kutatót, akik a sumér és magyar nép esetleges kapcsolatainak kimutatásán
fáradoznak. De milyen hiteles egy szerző, egy tudós, aki olyan kijelentést
tesz, mint Komoróczy tett Chicagóban 1981. augusztus 22-én? Előadását a
következő mondattal vezette be: ”A sumér-magyar rokonság kérdése akkor se
érdekelne, ha az bizonyítva lenne.”. Na, de ilyet? Tanár Úr! Ha önt a
sumér-magyar rokonság kérdése nem érdekli, akkor mégis, milyen ösztönzésre írta
meg az imént említett könyvét? Azóta eltelt idő eseményei se a tudós úr
semleges állásfoglalásáról tanúskodnak. Már éppen ideje lenne, hogy a magyar
tudományos életben meghonosodjon a tárgyilagosság. Ennek – sajnos – egyelőre
semmi jelét nem tapasztaljuk. Pedig jó lenne, ha a tudományok művelői
megszívlelnék Hóman Bálint tanácsát, melyet még 1943-44-ben írt, de mely csak
1985-ben jelent meg Ősemberek –
Ősmagyarok (Hungarian Cultural Foundation. Atlanta. GA. USA.) címmel. A
nagy tudós a következőket írta:
"A
magyarság és a magyar nyelv kimmér-géta kapcsolatainak a megállapításával új
értelmet kapna az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett
szumir-magyar kutatás is. A szumirok nyelve mai ismereteink szerint (1943) jáfetita kaukázusi
nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és ‘ismeretlen eredetűnek’
mondott ősi szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül
hagynunk a szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket." (121. oldal.)
Hómant
sokan támadták korábbi, kizárólag finnugoros álláspontjáért. Egyesek úgy
vélték, hogy ezt saját meggyőződése ellenére tette, mert pályafutásának felfelé
ívelését fontosabbnak tartotta a nemzet érdekeinél. Nehéz lenne eldönteni, mi a
valóság. A nagy tudósban megszólalt-e a lelkiismeret élete alkonyán, és megírta
a magyarság eredettörténetét legjobb ismeretei szerint? Avagy az akkori
kutatások eredményei késztették egyik-másik korábbi álláspontja
megváltoztatására, mint azt maga is írja? Nemzeti szempontból, de Hóman
személyét illetően is kár, hogy a jelzett mű csak 1985-ben jelenhetett meg.
Hóman új állásfoglalásának hatására mennyi minden másként történhetett volna a
magyar őskutatásban! Ezek után tekintsük át röviden a sumerológia
kialakulásának történetét, és vizsgáljuk meg a sumér-magyar rokonság
lehetőségét.
A sumér ékírások megfejtésének első alapkövét egy német
középiskolai tanár, Georg F. Grotefend
(1775-1853) fektette le egy ékírásos óperzsa szöveg megfejtésével. A
görög-latin szakos tanár megfejtését a korabeli tudósok kételkedve fogadták
ugyan, de helyessége a későbbi eredmények fényében beigazolódott. Sajnálatos,
hogy a tudósok csökönyössége hátráltatta a kutatások kibontakozását, mert
kedvét szegték Grotefend vállalkozó szellemének. Az úttörőmunka ezért Henry C. Rawlinson, angol katonatisztnek jutott,
aki I. Dárius perzsa király Bihistum-i háromnyelvű – óperzsa, méd
és asszír-babiloni – sziklafeliratának lemásolásával és megfejtésével alapozta
meg pályafutását a keleti tudományokban. Ugyancsak e munkával rakta le az
ékírások megfejtésének és a sumerológiának alapköveit. A merész és hatalmas
vállalkozás a 1850-es évek elején kezdte meghozni gyümölcsét. Időközben mások
is bekapcsolódtak az ékírások megfejtésének munkájába. Az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert tüntették ki magukat, mint az új
tudományág megalapozói. A világ nagy érdeklődéssel fogadta a hírt a hajdani
népről és magas műveltégéről. A meglepetés csak akkor suhant át az ujjongó
lelkeken, mikor kiderült, hogy ezen ősi műveltséget alapító nép nyelve nem
indoeurópai vagy szemita, mint azt föltételezték, hanem turáni, azaz urál-altáji,
és ezek között is a magyarhoz áll a legközelebb. Oppert sumér-nek nevezte el Mezopotámia őstelepeseit, míg Rawlinson a
nyelvükben szittya (Skytha) nyelvet
ismert föl.
6. kép. Sumér képírás
A sumér nyelv és műveltség feltárása eredményeinek hatására
magyar művelői is akadtak az új tudományágnak. Annak ellenére azonban, hogy
abban az időben a sumér és magyar nyelv kapcsolatairól, rokonságáról
előadásokat is tartottak az Akadémia termeiben, a lelkes kutatóknak sok
ellenségeskedéssel, ellenszenvvel kellett megküzdeniük. Valószínű ezzel
magyarázható, hogy a sumerológiának nem volt a nemzetközi élvonalba tartozó
magyar tudósa, holott ez elvárható lett volna. Az ékírásos sumér szövegek
megfejtése során kiderült ugyanis, hogy a magyar nyelv számít a leghasznosabb
segédeszköznek az ősi szövegek olvasásában. Ma már ismeretes, hogy a magyar Rónai Jácint Rawlinson munkatársa volt,
míg Mátyás Flórián Oppert munkásságát
segítette eredményesen. E két magyar a kezdeti sikereknek részese volt.
1870-ben
az angol Archibald H. Sayce On an Accadian Seal (Egy akkád
pecsétről) című munkájának megjelenése jelezte a sumerológia második
korszakának kezdetét. Sayce volt ugyanis az első tudós, aki egy önálló sumér
szöveget olvasott el sikeresen. Az addig elolvasottak két- vagy többnyelvűek voltak,
s mindig az ismert nyelv volt a kulcs a sumér nyelv olvasásához. Az 1850-60-as
években felgyülemlett anyag azt is lehetővé tette, hogy Sayce nyelvszerkezeti,
nyelvtani kérdésekkel is foglalkozzon. Kortársa, a francia Francois C. Lenormant a kor másik óriása, a sumér
nyelvészet megalapozásának legkiemelkedőbb tudósa volt. Lenormant minden
kétséget kizáróan kimutatta – Sayce-szel egyidőben, de tőle függetlenül –, hogy
a sumér nyelv nemcsak szóállagában,
hanem szerkezetében is turáni nyelv, vagy
ahogy ma mondanánk: altáji nyelv. Ő
is a magyart tartotta a leghasznosabb segédeszköznek a sumér nyelv olvasásához.
Lenormant a magyar nyelv tökéletesebb elsajátítása céljából Magyarországra
utazott, de kiújult betegsége miatt látogatását meg kellett szakítania. A
sumerológia és a magyarság nagy kárára fiatalon, negyvenhat éves korában halt
meg.
A
századforduló tájáról számos sumerológiával foglalkozó magyar kutatóról tudunk.
Az ismert nehézségek ellenére is elismerésre méltó munkát végeztek. Az első
önálló tanulmány Ferenczy Géza
tollából jelent meg 1887-ben Szumér és
Akkád címmel. Elismerést érdemel őt megelőzve Csengeri Antal és Giesswein
Sándor munkássága, majd Ferenczyt követve Galgóczy
János és Fischer Károly Antal, hogy
csak a legkiemelkedőbbeket említsük. Az első nagy terjedelmű és a tudományos
igényt is kielégítő szakmunka 1942-ig váratott magára. Ekkor jelent meg
Debrecenben Dr. Varga Zsigmond Ötezer év távolából című kiváló
tanulmánya. A magyar szempontból oly sokat ígérő fölismerések, eredmények
népünk széles rétegei előtt szinte napjainkig ismeretlenek maradtak.
A
II. világháború következményeként külföldre menekült tudósok és kutatók, miután
biztosították létfenntartásukat, tovább folytatták az abbahagyott munkát. Az
otthonmaradtak legföljebb csak az asztalfióknak dolgozhattak. Külföldön Dr. Bobula Ida szólalt meg elsőnek az
ötvenes évek legelején a Sumér-magyar
rokonság kérdése című tanulmányával. A távoli Ausztráliból Dr. Padányi Viktor hallatott magáról a Dentumagyaria című nagysikerű
munkájával, mely nemcsak a sumér-magyar kapcsolatokkal foglalkozik, hanem
elsőként dolgozta föl a „honfoglalás” történetét teljességében, és a nemzeti
érdek szemszögéből. Őket követve, de tőlük függetlenül Dr. Nagy Sándor érdemelte ki az egyetemes magyarság elismerését a Magyar nép kialakulásának története
című tanulmányával. Argentínából Badiny
Jós Ferenc munkái – Káldeától
Ister-Gamig I. II., The Sumerian Wonder, Az ister-gami oroszlánok titka,
Mah-gar a magyar, stb. – kerültek az olvasni vágyók asztalára. Csőke Sándor sumér-urál-altáji-magyar
összehasonlító nyelvészeti tanulmányai – A
sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, Szumir magyar egyeztető szótár –
szintén a legnagyobb elismerést érdemlik. 1975-ben jelent meg a Sorbonne magyar
tudósának, Dr. Gosztony Kálmánnak a Dictionnare d’étymologie sumérienne et
grammaire comparée című összehasonlító nyelvészeti tanulmánya francia
nyelven. Gosztony ugyanúgy, mint Csőke kimutatta a sumér és magyar nyelvben
előforduló egyezéseket mind a szóállagban, mind a nyelvtanban, melyek
megerősítik a sumér és magyar nyelv közeli rokonságát, esetleg azonosságát. E
munkának egy összefoglaló magyar nyelvű változata is megjelent Összehasonlító szumér nyelvtan (Duna
Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1977) címmel, melyet Vállay Ferenc Károly fordított
magyarra. Gosztony 1050 sumér szó összehasonlítását végezte el. A következő
eredményt kapta: "23 egyezés van a
latinban; körülbelül 40 az etruszkban(?); 20 az akkádban; 20 (a bizonytalanok
nélkül) az örményben; kb. 50 a török nyelvekben (a kiegészítésekkel együtt kb.
75); 96 az északi finnugorban (kiegészítésekkel kb. 110); 923 a magyarban (ennek 8%-a csak valószínű). Ezenkívül 10 van a
kaukázusiakban, 3-4 a baszkban, 3 a bretonban, 2-3 az arabban." (64.
oldal.) A vizsgált 53 sumér nyelvtani jellegzetesség eredménye a következő: 21
párhuzamos a finnugorral, 24 a kaukázusival és 51 a magyarral (35. oldal). Dr. Götz
László négykötetes, Keleten kél a Nap
című alapos és széles áttekintést nyújtó tanulmányáért szintén a legnagyobb
elismerést érdemli. Dr. Érdy Miklós
tollából született meg A sumir,
urál-altáji, magyar rokonság kutatásának története című kiváló összefoglaló
munka. Biró József munkái – A szabírok őstörténete I. II., Kőrösi Csoma
Sándor és a szabírok, Szabír-magyar történet ősi gyökerei – szintén
dicséretet érdemelnek. Meg kell említeni Dr. Vámos-Tóth Bátor a világ különböző vidékein előforduló ősi
földrajzi és helységnévgyűjteményét – TAMANA
–, melyek megfelelői a Kárpát-medencében is megtalálhatók.
A
felsorolt nevek és tanulmányok, ha vázlatosan is, de tájékoztatást adnak a
nyugati magyar őskutatásról. E felsorolás megközelítőleg se teljes, annál is
inkább, mert e könyv első kiadása óta számos új munka, köztük új szerzők
dolgozatai jelentek meg, mint például Botos
László Hazatérés című munkája.
Továbbá a hazai kutatók is értékes tanulmányokkal gazdagították a kiadványok
számát.
A
sumér-magyar rokonság kapcsán megjegyezendő, hogy a Csodaszarvas mondánk is Mezopotámiából, Nimród földjéről indul ki,
és Hunoron és Magyaron keresztül Pannóniában ér véget. E mondának török forrásból
két újabb változata került elő – Tárih-i
Üngürüsz és Madzsar Tárihi –, melyekben a Csodaszarvast üldöző testvérpár
szintén Mezopotámiából indul el és Pannóniában telepedett le.
Az egyiptomi
származáselmélet
Az
egyiptomi eredet kérdéséről is szólni kell, mert e lehetőséggel is többen
foglakoztak már. Nyomós okokat lehet e feltevés alátámasztására
felsorakoztatni. Napjainkban egyre több adat kerül napvilágra, melyek
indokolttá teszik e kérdés kivizsgálását. Mai ismereteink birtokában azonban
azt kell mondani: elhamarkodott lenne a magyarság egészét az egyiptomi
ősműveltséget alapító népből származtatni, de még nagyobb hiba lenne azt teljes
egészében elutasítani.
Az
egyiptomi népi és műveltségi elemek egyes vonásai ugyanúgy beilleszthetők a
magyar múltba, akárcsak a hun vagy szittya. A legterjedelmesebben és a
legbehatóbban Dr. Baráth Tibor
dolgozta föl az egyiptomi és magyar műveltségnek párhuzamait A magyar népek őstörténete című
háromkötetes művében. Baráth szerint az őstelepes magyarság Egyiptomból több
hullámban vándorolt a Kárpát-medencébe. Érvei alátámasztására felsorakoztat
számos olyan tényezőt és tárgyi tanút, melyeket nem lehet egyszerűen figyelmen
kívül hagyni. Az erdélyi arany számos egyiptomi aranytárgyban kimutatható,
mondja Baráth. A nyelvi rokonság kimutatására is bőséges anyagot sorakoztat
föl. A legfigyelemreméltóbbak azonban a magyar népi díszítőművészetben
napjainkig élő egyiptomi elemek, valamint a magyar-székely rovásírás és a
képírás (hieroglifák) meglepő párhuzamai. Ezt egyébként már Fadrusz János szobrászművész is
észrevette, akit természetesen a hivatalosak gúnyosan leintettek. Az Amerikában
élő magánkutató, Hegedűs György szintén fölfigyelt e párhuzamokra. Az általa
fölállított táblázatból bemutatunk néhány szemelvényt.
képjelek
rovás
A: s-A-s =
F: FE-száll
=
H: HÁ-ló =
L: LÉ-p =
MA-rok
M: =
MA-dár
T: TE-nyér =
A
magyar népi díszítőművészet egyik legkedveltebb eleme a tulipán. Annak ellenére, hogy a vadtulipán több változata előfordul
azon vidékeken, ahol a hivatalos történetírás szerint a magyarság megfordult,
mégis azt hirdetik, hogy a magyarság csak a XVII. században ismerkedett meg a
tulipánnal, és csak ezután kerülhetett be díszítőművészetébe. Nos, a tulipán
megtalálható a korai magyar pénzeken, és a Szent Imrének készült koronázási
paláston is. Az esztergomi várkápolna falfestményein látható indák is e
virággal végződnek. Árpád népének palmettás díszítései (7. kép) is a tulipánra
emlékeztetnek, mint ahogy a asszír uralkodó előtt látható inda is tulipánba
végződik. Nem csoda tehát, hogy a tulipános
ládára is e virág került, melyről nevét is kapta.
7. kép.
A geszterédi szablya palmettás, "tulipános" markolata és az
asszír uralkodó
A tulipános láda hagyományos bútordarabja volt az eladó sorú
magyar lányoknak és fiatalasszonyoknak is. A ládát eredetileg szinte kizárólag
tulipánnal díszíthették, vagy az nem maradhatott le róla. Később azonban más
virágok is megjelentek rajta. A láda elejét a festmények rendszerint három
mezőre osztották, melyek látszólag különállóak, valójában e három mező festett
tulipánjainak, virágainak egybekapcsolódó mondanivalójuk van. Az udvarhelyszéki tulipános ládán (8. kép)
a virágok – ahol az ősi tudat még nem sorvadt el – az asszonyi élet útját, főbb állomásait éneklik meg virágnyelven. A festmény bal oldali mezőjében a
tulipán zárt, a leányállapotot, vagyis a szüzességet jelképezi. A középső
mezőben a virág át van törve a kulcslyukkal, ami a nász megtörténtét, az
asszonyi állapotot jelöli. A harmadik mező tulipánjában látható rajzok, tehát a
telt tulipán, az áldott állapot jelzője. Továbbá, amint Kocsi Márta és Csomor Lajos
megírták a háromszéki Vén Sütő Béla
bácsi elbeszélései és útmutatása alapján: „Minden
vonalnak, levélnek van mondanivalója, s e mondanivaló folyamatosan beszél
szépen magyarul, képi nyelvén ma is hozzánk.” (Festett bútorok a Székelyföldön, Népművelődési Propaganda Iroda.)
Ebből már gyanítani lehet, hogy a tulipán nem véletlenül került a tulipános
ládára. De miért éppen a tulipán? Nem tölthette volna be ugyanezt szerepet
valamely más virág? Sőt, a ládafestményen látható „virág” meg is
kérdőjelezhető, hogy az valóban tulipán-e?
8. kép. Az udvarhelyszéki tulipános láda
A
tulipán jelképiségét és mondanivalójának értelmezését az ókori műveltségek
hagyományainak figyelembevételével oldhatjuk meg. Jelek szerint, éppen az
egyiptomi leletek megvilágításában kínálkozik kézenfekvő magyarázat, bár tudni
kell, hogy a keleti népeknél is elterjedt volt a tulipán használata hasonló
értelemmel. Mai ismereteink szerint a jelképek és jelképrendszerek az újkőkor
emberének eszmevilágában gyökereznek, megértésükhöz ezen eszmevilág ismerete,
megértése adhat eligazítást.
A
régmúlt emberének életmódját, gondolkodását az előkerült régészeti leletek
segítségével lehet körvonalazni. E leletek tanúvallomása szerint az újkőkorban
kezdődött el ama folyamat, mikor némely közösség a gyűjtögető, halász-vadász
életmódból fokozatosan áttért az állattenyésztő, majd földművelő életmódra.
Addig kizárólag a természet adta javak és lehetőségek kiaknázásával
biztosították létszükségletüket, megélhetésüket. A termelő életmód nagyobb
létbiztonságot és könnyebb megélhetést eredményezett. Ennek következtében a
népszaporulat rohamosan növekedett. A kedvezőbbre változott életkörülmények
ellenére az újkőkor emberének így is bőségesen kijutott a megpróbáltatásokból,
nehézségekből. A mag elvetése ugyanis még nem biztosította a bőséges termést.
Jöhetett egy nagy eső, és az áradat elsodorta a termőföldet az elvetett maggal
együtt. Vagy aszály sújthatta a fejlődésnek indult zsenge növényzetet. A
reményteli és sokat ígérő aratás előtt mindent elverhetett a jégeső. Az újkőkor
embere szembe találta magát a természet erőivel. Valaki vagy valakik beleszóltak életébe, fáradságos
munkájának eredményességébe. Nem tudhatjuk pontosan, hogy az őskor emberének
milyen volt a hiedelemvilága a túlvilági életről, az Istenről, de temetkezési szokásaiból
arra lehet következtetni, hogy hitt azoknak valamilyen formájában. A többistenhit azonban – valószínűleg – a
termelő életformával vette kezdetét, és azzal párhuzamosan művelődött ki. Az
újkőkori ősünk felfogásában a titokzatos és láthatatlan jótevő és kártevő erők küzdelmei alakították ki a
sajátos hiedelemvilágot. Gonosz szellemeknek vagy isteneknek vélte azon erőket,
melyek munkája eredményességét nehezítették, esetleg tönkretették, jó
isteneknek, tündéreknek azokat, akik életét megkönnyítették, létbiztonságát
növelték.
Nos,
e viszony volt az alapja az újkőkori műveltségek vezéreszméjének, a termékenységi vallásnak, amely a lét, a megmaradás eszmei
támasza volt, az égiek segítségével. A termékenységi vallás nemcsak az emberre
vonatkozott. Kiterjedt a növény- és állatvilágra is, de irányzatában mégis
emberközpontú volt. Az elvetett mag azért keljen ki, hogy legyen új termés. Az
állat azért szaporodjon, hogy legyen tej és hús az étkezéshez, gyapjú és bőr a
ruházkodáshoz. A gyermek születése pedig az emberi nem megmaradásának a legfőbb biztosítéka. Újkőkori ősünk
tehát mindent elkövetett a létét fenyegető gonosz
szellemek elűzésére, és kérte a jótevő
istenek segítségét munkája sikeréhez. Az isteneket felhalmozódott tapasztalatai
és ismeretvilága alapján a természetben létező és munkálkodó tulajdonságokkal
ruházta föl. Az állatjelképek használatának eszmei és tartalmi mondanivalóját
is csak ezek ismeretében lehet megmagyarázni. Két nagyon jó példa erre a
királyi szittyáknál a szarvas jelképisége,
és a Rómát alapító testvérpár, Romulus
és Rémus mondája.
9. kép. Romulus és Rémus mondája
Dr.
László Gyula írja, hogy a szittyáknál
megvolt a „szarvas-ősanya”
tisztelete, de úgy emlékszem, Magyar Adorjántól
olvastam, ha egy szittyától megkérdezték: kinek a gyermeke vagy? – a szittya
azt válaszolta: a szarvasé. A szittya
természetesen nem a négylábú állatra gondolt, hanem arra, akinek a jelképe a
szarvas volt. Mielőtt megválaszolnánk, kinek a jelképe volt a szarvas,
vizsgáljuk meg a másik említett példát. Romulust és Rémust a monda szerint egy "anyafarkas" (9. kép) nevelte
föl. Mai ismereteink szerint az emberi értelem megalapozása a gyermekkor első
éveiben történik. Szakvélemények úgy tartják, az emberré válás e döntő
időszakában nélkülözhetetlen az emberi közelség, a szülői és társadalmi
gondoskodás. E nélkül – mondják – szellemi fogyatékosként élhetnénk le
életünket. Elképzelhetetlen tehát, hogy a regebeli testvérpárt anyafarkas
nevelte volna föl daliás és vezéri képességekkel megáldott ifjakká. Hol, miben
kell keresni a magyarázatot mind egyik, mind a másik alaptalannak tűnő, mesék
világába illő mondához?
Az
ősműveltségek embere – amint az előzőekből láttuk – az égieket a természetben
létező és élő tulajdonságokkal ruházta föl. Az oroszlán – az állatok királya –
például az egyik legkedveltebb jelképe volt az isteni hatalomnak, puszta ereje miatt. A sas pedig az isteni éleslátás, mindenlátás jelképe volt,
míg a szarvas gyorsaságával érdemelte
ki a megkülönböztetett figyelmet. A szittyáknál tehát a szarvas volt az Isten
egyik jelképe. Pontosabban a Napé,
míg a Nap a mennyben lakozó Istené.
Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azzal valójában azt
fejezte ki: ő az Isten gyermeke.
Nos, ez fényt derít a Romulus és Rémus rege történeti hátterére is. A
testvérpár olyan népnek volt a neveltje, melynél az anyafarkas volt Nap, áttételesen az Isten jelképe. Az elmondottak
ismeretében most már felfedezőútra indulhatunk, és kideríthetjük, mint vált a
tulipán a termékenységi vallás egyik jelképévé.
A
termékenység istennője okszerűen nem lehetett más, mint az életet adó anya. A világmindenség vonatkozásában a
földanya, vagy maga az anyag.
Megtermékenyítője az égi erőny, a naphő és fény. Egyiptomban a Nap egyik földi jelképe a bika volt. A 10.
képen Isis, az egyik termékenységi
istennő fejdíszében is fölismerhetők a bikaszarvak,
melyek közrefogják a napkorongot. Ez
tehát az áttételes jelképezés egyik legkiválóbb példája. Az Isten égi jelképe a
Nap, ennek földi jelképe a bika, melyek jelképezik Isis istennői mivoltát,
vagyis a termékenységi vallás nagyasszonyát. Meglepő a hasonlóság Isis fejdísze
és a matyó hímzés (10. kép) egyik legkedveltebb tulipánszerű eleme között. A
hímzés közepében van a Nap, melyet a bikaszarvszerű virágszirmok fognak közre.
A festett tányér (10. kép) közepében szintén „tulipánszerű” dísz látható,
melyre csak jóindulattal lehet ráfogni, hogy az valóban tulipán. Alakja és
kidolgozása nagyon hasonlít az udvarhelyszéki tulipános láda festményeire, mint
ahogy hasonlít a bikaszarvakra is, melyek egy szívet (Napot) és életfát ölelnek
át. Nem lehetetlen tehát, hogy a magyar népi díszítőművészetben oly kedvelt
elem Isis fejdíszéből alakult át tulipánná, miután az eredeti kötődés a népi tudatban
fokozatosan elmosódott. Megtartotta viszont eredeti tartalmi mondanivalóját,
mint termékenységi jelkép.
10. kép. A matyó hímzés, Isis istennő (The
World's Mytology) és a festett tányér
A
bemutatott anyag csak néhány jellegzetes szemelvény a sumér-egyiptomi-magyar
kapcsolat vagy rokonság tárházából, melyek indokolttá teszik a kérdés alapos
kivizsgálását. A magyarság e népektől való, egyenes ági származtatása azonban
nem mutatkozik történetileg megalapozhatónak, ha figyelembe vesszük a
Kárpát-medence benépesedésének történetét. Azok, akik Mezopotámiából
származtatják az első magyar telepeseket, lehetséges, hogy átsiklottak néhány
jelentősnek mutatkozó tényező fölött. Szerintük a sumérok tömeges kivándorlása
az akkádok térhódításával, Kr.e. 2300 táján kezdődött. Ez eseménytörténetileg
valóban ésszerű feltevésnek mutatkozik, s mint lehetőséggel, ezzel is számolni
kell. Szem előtt kell tartani azonban, hogy a Kárpát-medencében ekkor már
virágzó műveltségek léteztek, amint ez a későbbiekből kitűnik. E térség
népsűrűsége is magasabb volt az átlagosnál, mely döntő tényezőnek számít a
magyarság kialakulásában, valamint a magyarság és a Kárpát-medence viszonyában.
A sumérok – a kérdéses korban – a szellemi és anyagi műveltség csúcsán
állottak. Jogos lenne az elvárás, hogy hatásuk – megjelenésük idején és utána –
a Kárpát-medence korábbi telepeseinek anyagi műveltségén kimutatható lenne.
Legjobb ismereteink szerint ez nem így van. Éppen ellenkezőleg. A Kárpát-medence
és Mezopotámia műveltsége közötti rokon vonások éppen ebben az időben kezdenek
elmosódni. Nem tudunk arról sem, hogy a Kárpát-medencében akárcsak egy ékírásos
tárgyat is találtak volna. Márpedig, ha a sumérok a rézkor kezdetén telepedtek
hazánkba, akkor az ilyen leleteknek tömegével kellett volna előkerülni. Nem
tételezhetjük fel ugyanis, hogy a jövevények, miután átvergődtek a Kárpátok
szorosain, egyszerűen elfelejtették írásukat, műveltségüket. Még ha így is
lenne, a magukkal hozott tárgyak nem tűnhettek volna el nyomtalanul. Az
egyiptomi kérdés ennél valamivel jobban áll, de az előkerült néhány tárgyra nem
sokat lehet építeni. A sumér-egyiptomi-magyar kapcsolatokat máshol, a korábbi
időkben kell keresni.
Link:
Eredetünk és Őshazánk - I. rész
A magyar nép történelméről
1. 2. 3. 4. 5. 6. oldal
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr
©
IRODALMI GALÉRIA -
FIGYELŐ -
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1