EZ IS, AZ IS…
ESZMECSERÉK A MAGYAR NÉP EREDETÉRŐL…
TÖRTÉNELMÉRŐL…
_____________________________________________________
4. oldal BEKÜLDTÉK - KÖZLÖM: A magyar nép történelméről
környezet és létfeltételek
hatásai a nyelvek kialakulására
E
dolgozatban felvetett gondolatok és adatok a Kárpát-medence földraji
elhelyezkedése és természeti adottságai szemszögéből kívánnak rámutatni ama
tényezőkre, amelyek befolyásolták, sőt meghatározták a magyar nyelv
kialakulását és fejlődését. A tudományos világ ugyanis egyre nagyobb figyelmet
szentel a környezetben uralkodó természeti hatások szerepének, melyek döntően
befolyásolták a különböző nyelvek kialakulását, majd fejlődését. E szempontból
– úgy tűnik – csak a magyar nyelv kialakulását meghatározó, a Kárpát-medence
sajátos adottságainak vizsgálatai kerülik el a figyelmet.
Földünket az elmúlt egymillió évben legalább
négy nagy eljegesedési hullám sújtotta: Günz, Mindel, Riss és Würm. A két első
jégkornak egy-egy, míg a két utóbbinak két-két melegebb időszakasza volt. A
jégkorok közötti felmelegedések rövidebbek és különböző hőmérsékletűek voltak.
A Mindel és Riss eljegesedés közötti felmelegedés időszaka alatt például a
Rajnában és Szajnában vízilovak úszkáltak. Ezúttal azonban az utolsó jégkort
követő időszak éghajlati, vízrajzi, valamint a növényzet és az állatvilág
általános alakulását kell elméletünk középpontjába helyezni a nyelvek
elkülönülését és fejlődését illetően. Megkülönböztetett figyelemmel szem előtt
tartva a Kárpát-medence földrajzi elhelyezkedését és természeti adottságait, az
emberi életfeltételek követelményei szempontjából, amely a térség
nyelvfejlődésének is megszabta irányvonalait. Mi, magyarok szeretjük emlegetni,
hogy e szempontból a Kárpát-medence a földkerekség egyik legkiválóbb tájegysége.
Így volt ez ezer évekkel ezelőtt is, a termelő életforma hajnalán.
1. kép: kékszín; jégpáncéllal borított terület, piros~; tartósan
fagyott talajú tundra, sárga~; erdős tundra, barna~; tenger melléki tundra,
zöld~; tenger melléki, fagyott talaj nélküli tundra.
Most azonban lépjünk vissza egy pillanatra az utolsó jégkor, a
Würm harmadik hideghullámának – amelyik egyébként a leghidegebb volt –
időszakába, úgy harminc-negyvenezer évvel ezelőttre (1. kép). A Kárpát-medence
ekkor fagyos talajú, erdős vidék volt. A régészek ásói azonban, barlangok és
melegvizű források közelében emberi telephelyekre találtak e korból is. Az itt
élő emberek hidegégövi nagyállatokra, mint a rénszarvasra, ősbölényre,
pézsmatulokra, barlangi medvére és mamutra vadásztak. A felmelegedés beálltával
a jégtakaró egyre északabbra húzódott, s vele együtt a hidegégövi állatok –
ezek az ősember megélhetését biztosították –, melyeket az ősember is követett.
A jégkor embere tehát – Gáboriné Csánk Vera szerint, kevés kivétellel – elhagyta
a Kárpát-medencét, és Európa északi vidékein élte, éli ősi életformáját talán
napjainkig, amennyiben a lappok, vogulok és osztjákok lennének kései
leszármazottaik. Sajnovics sem a finnek, hanem a lappok nyelvét rokonította a
magyarral. Ez lehet tehát a magyar és az említett népek nyelvi rokonságának az
alapja. E szerint ezen ősnép olyan nyelvet beszélt, amelyikből a finnugor
nyelvek kialakultak.
A jégkorban hatalmas mennyiségű csapadékot,
vizet kötött le a jégpáncél, mely akkor 50-60 millió négyzetkilométert borított
be, míg ma kb. 16 millió négyzetkilométert. A jégkorra inkább a száraz időjárás
volt a jellemző. Az éghajlat megváltozása 11-12 ezer évvel ezelőtt történt. A
korábbi nézetekkel szemben ez néhány évtized leforgása alatt ment végbe. Az olvadó
jég és hó a tengerek vizének emelkedését, a légrétegek párával való
feldúsulását, a hatalmas viharok és esőzések beálltát eredményezte, amely az
alföldek elmocsarasodásához vezetett. Kárpát-medence esetében a hegyekről
lezúduló hólé ezt még meg is tetézte, és hatalmas mocsárvilágot alakított ki az
alföldön. Ez a másik oka a Kárpát-medence csaknem teljes elnéptelenedésének.
Becslések szerint az átmeneti kőkorban mintegy 15-25 ember marad hazánk
területén, akiknek fő tápláléka a hal volt, amely jelzi az életfeltételek
hatalmas változását. Idő múlásával az éghajlati viszonyok mérséklődtek,
miközben a lassú felszáradás is folyamatban volt. Kialakult a mérsékeltégövi
buja növényzet és állatvilág. Kr.e. 6000 táján megérkeztek délről a
Kárpát-medence első földművesei, akik a gazdag növény- és állatvilág mellett,
földművelésre is alkalmas területeket találtak. A folyók és tavak vizei pedig
halban bővelkedtek. Ezen adottságok lehetővé tették a Duna-Tisza völgyének az
átlagosnál magasabb eltartó képességét. Nagy a valószínűsége, hogy a
népsűrűsége az átlagosnak kétszerese, esetleg annál is magasabb lehetett. Ennek
figyelembevétele perdöntő lehet a magyarság őshonosságát és a magyar nyelv
kialakulását illetően. Az olvasó tekintsen Európa földrajzi térképére (4. kép).
Amint látjuk, a Kárpát-medence a Kárpátoktól, az Alpoktól és a
Dinári-hegységtől övezett, tehát elszigetelt térség, mely az ott élő
népességnek védelmet biztosított, nyelvük fejlődését pedig egy sajátos irányba
terelte. Ha a Kárpát-medence alföldje és a Kárpátoktól keletre eső alföld
méreteit összehasonlítjuk, azt tapasztaljuk, hogy az Urálig terjedő síkság
szinte összemérhetetlenül nagyobb. Éppen ezért az utóbbit a telepesek gyérebben
telepíthették be, és a természetadta életlehetőségek is másak voltak. Az
eltartó képessége pedig meg se közelíthette a Kárpát-medencéét. E tényezőket a
múlt eseményeinek, népek és nyelvek kialakulásának vizsgálatánál nem lehet
mellőzni. A természeti, a földrajzi és környezeti tényezők határozzák meg az
emberi műveltségek irányát és milyenségét.
A
Hammond Atlasz szerint a gabonafélék, elsősorban az emmer wheat (tönkölybúza?)
termesztése Palesztinában kezdődött, mintegy 11000 évvel ezelőtt (2. kép). E
tudomány innen jutott Észak-Mezopotámiába, majd pedig Anatóliába és Dél-Kaukázus
vidékére is, bár itt korábban elkezdődött, mint azt a terjeszkedési
időhatárokba lehetne beilleszteni. (A Magyar Nemzet 2004. július 30-i száma
arról ad hírt, hogy örmény és francia tudósok, Örményországban, egy barlangban
gabonaraktárra bukkantak. A magvak korát 40-60 ezer évesre becsülik, amelynek
kapcsán – valószínű – újra kell értékelni jelen ismereteinket.) Grover S. Krantz
szerint minden 200 évben 150 km-rel bővült a földművelés határa. Már többen
felfigyeltek arra, hogy a különböző korok újításai, felismerései, egymástól
nagy távolságra, és egymástól függetlenül, nagyjából ugyanabban az időben
vették kezdetüket. Elképzelhető tehát, hogy ebben az esetben is ez történt,
avagy e tudomány ismerete vándorok révén jutott el a távoli tájakra. Nem lehetetlen
ugyanis, hogy némely nyugtalan természetű földműves nem vette figyelembe a ma
tudósai által felállított keretek, és a jobb termőföldek megszerzése érdekében
túllépte eme keretek határvonalait, maga mögött hagyva a már létező
közösségeket. Erre nagyon jó példa Észak-Amerika az európai ember által
benépesítésének története.
2. kép: A gabonatermesztés legősibb nyomát Palesztinában
találták, mint egy 11 ezer évvel ez előttről. E felismerés - valószínű - innen
terjedt a szélrózsa minden irányába. A fekete pontok a legősibb lelőhelyeket,
míg a piros kockák a 6-8 ezer éve kialakult termelőközösségeket jelzik. A
földművesek akkor jelentek meg Dél-Mezopotámiában, miután felismerték az
öntözéses gazdálkodást. A sárgavonallal körülvett terület a búza és árpa természetes
előfordulásának helye. Úgyszintén lencsének, a babnak és datolyának. A kék
vonal pedig az esőzés déli határvonala.
(E térkép a Hammond
Concise Atlas of World History nyomán készült. 2002.)
A Kárpát-medence benépesedésének folyamatát
és magyarságot illetően megkülönböztetett figyelemmel kell tekintenünk a
Földközi-tenger szigeteire és Anatóliára, pontosabban a mai Észak-Irakra,
vagyis a „termékeny félhold” vidékére, ahol a legjentősebb népesedési
robbanás bekövetkezett, mely a termelő életforma következménye volt. Ha ismét
rápillantunk földrajzi térképre, akkor azt látjuk, hogy Anatóliát magas
hegyvidék borítja. A völgyek eltartó képességei – figyelembe véve a
gabonatermesztést is – nagyon behatároltak voltak. A félsziget tehát kénytelen
volt feladni népfeleslegét. Déli irányban már nem terjeszkedhettek – kivéve
Dél-Mezopotámiát, ahol Kr.e. 5000 táján jelentek meg, miután felismerték az
öntözéses gazdálkodást –, mert onnan is egyre nagyobb számban érkeztek a
telepesek. A terjeszkedés csak északi, nyugati és keleti irányba történhetett.
Anatólia déli részei kedvezőbb volt a földművesek részére, így az megelőzte az
északi vidékeket jó kétezer évvel. A nyugati irányba haladók, mikor elérték az
Égei-tenger partját, a szigeteken át 9000 évvel ezelőtt elérték Görögország
délkeleti csücskét. Onnan a félsziget keleti és nyugati partvidékén északi
irányba folytatták útjukat. A nyugati ág a Földközi-tenger északi partja mentén
terjeszkedett nyugati irányba, míg a keleti ág a Morava és mellékfolyóinak
völgyeiben, s 8000 évvel ezelőtt érte el a Kárpát-medencét. A Tiszántúlon a
Berettyóig, míg a Duna-Tisza közében nagyjából a mai határvonalig hatoltak. A
Maros vonalán keletre haladva pedig benépesítették az Erdélyi-medence déli
felét. Régészeti nyelven ezt nevezik Körös-műveltségnek. Eme délről
északi irányba terjeszkedő népesség egy része, mielőtt a Kárpát-medencébe
jutott volna, az Al-Duna vonalán keleti irányba haladva meghonosította a
gabonatermesztést, közvetlen a Déli- és Keleti-Kárpátokon kívül a földművelésre
alkalmas területeken. A Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön
pedig folytatták terjeszkedésüket keleti irányba. E kelet felé terjeszkedés
másik útvonala a Kaukázus és a Kaszpi-tenger alatt volt (4. kép), s a két ág
úgy négyezer évvel ezelőtt találkozhatott a Turáni-alföldön, bár a déliek –
valószínű – korábban érkeztek, hiszen az ő útjuk rövidebb volt. Izgalmas kérdés
lehet, hogy Északnyugat-Kínában, vagyis Ujguriában a kínai régészek által
feltárt fehér ember múmiái, e népesség ősei voltak-e, avagy korábbi telepeseké?
Itt meg kell jegyezni, hogy e földműves népesség 5500 évvel ezelőtt elérte
Írországot, amelyről a későbbiek folyamán még szó lesz.
3. kép: A Palesztinából kiinduló újkőkori földművesek
terjeszkedése. Anatólián, Majd az
Égei-tenger szigetein át, 9000 évvel ezelőtt érték el Görögország délkeleti
csücskét, innen északi irányban terjeszkedve 8000 éve érték el a
Kárpát-medencét, majd pedig a Duna vonalán haladva benépesítették
Közép-Európát. A nyilak színe 1000 évenként változik.
(E térkép a Hammond
Concise Atlas of World History nyomán készült. 2002.)
A keletre jutott népesség történeti
szemszögből nézve nagyon figyelemreméltó lehet számunkra. Nem lehetetlen
ugyanis, hogy bennük kell keresnünk a keleti népekkel való rokoni kapcsolatainkat,
sőt azon túl, az ezer évekkel később a keletről jövő hódítók, mint a szittyák,
a hunok, az avarok, Árpád népe őseit is. E keleti irányba terjeszkedő népesség
nyelve más hatásoknak volt kitéve – mint a Kárpát-medencében letelepedetteké –
a hosszú évezredek során, ezért nem lehetetlen, hogy e hatások, de részben a
nyelvfejlődés törvényei szerint is, a türk nyelvre változott át, amely alapja
lehet a török-magyar nyelvrokonságnak. Életformájuk is nagy változáson mehetett
keresztül, mert mennél keletebbre hatoltak, annál mostohábbak lettek a
környezeti és éghajlati viszonyok a földművelést illetően, míg kedvezőbbek az
állattartásra vonatkozóan. A Turáni-alföldön termő lucerna például kedvezett az
állattenyésztésnek.
A mai nyelvek kialakulását – általában – az
utolsó jégkort követő időbe, jó tíz-tizenkétezer évre vezetik vissza. Ez nem
azt jelenti, hogy azelőtt az emberek nem tudtak beszélni, hanem azt, hogy a
gabonatermesztés és állattartás lehetővé tette a kiváló természeti
adottságokkal rendelkező vidékek népsűrűségének gyors emelkedését, vagyis a
népesebb emberi közösségek kialakulását, valamint gondolatok és tapasztalatok
egyre hatásosabb kicserélését, ami viszont meghatározta eme vidékek
műveltségének és nyelvének sajátos fejlődését. Ha a különböző nyelvek
kialakulására magyarázatot kívánunk adni, figyelembe kell vennünk a következő
tényezőket: a; népsűrűség, b; elszigeteltség, c;
távolság, d; idő. Ha e szempontokat figyelembe véve
vizsgáljuk a szóban forgó térséget, akkor természeti adottságai szerint két
nagyobb, de nem óriási, zárt földrajzi egységet találunk a 4. térképen.
Mezopotámiát és a Kárpát-medencét, de a Nílus és Indus torkolatvidéke is
idesorolható.
4.
kép: E térképen két nagyobb, szempontunkból fontos, az életfeltételeknek
leginkább megfelelő zárt földrajzi egységet látunk: Mezopotámiát és a
Kárpát-medencét. A nyilak színe ezerévenként
változik, melyek a földművesek terjeszkedésének útvonalát jelzik. Az északi és
déli ága a Turáni-alföldön találkozhatott, bár a déliek jóval korábban megérkezhettek.
Innen jutottak el Ujgurföldre.
a; Átlagosan a kezdeti földművelés
korában 1 km2 egy embert tudott eltartani. (A halászó-vadászó
életforma korában egy ember eltartását 10 km2 biztosította.)
Földünket azonban különböző domborzati és éghajlati viszonyok tarkítják. Az
emberi létfenntartás követelményeinek a különböző tájegységek nem azonos
szinten és nem azonos minőségben feleltek meg. Ez ma is így van. Volt olyan
tájegység, mely az átlagnál több embert tudott eltartani, és volt olyan,
amelyik kevesebbet. A természeti adottságok befolyásolták és meghatározták a
korai műveltségek kialakulásának helyét és jellegét. Az életfeltételeknek
kedvező tájegységek népsűrűsége tehát az átlagosnál magasabb volt.
b; Földünk a természetes adottságok alapján meghatározva
tájegységekre oszlik. E tájegységek elszigeteltséget is jelentenek.
Tudjuk például, hogy a Kárpát-medencét a Kárpátok, a Nyugati-Alpok és a
Dinári-hegység zárja körül, tehát más tájaktól természetes határok választják
el. A zártság, az elszigeteltség meghatározza a nyelv és műveltség fejlődésének
sajátos irányát, azon túl annak védelmét is biztosítja. Erre nagyon jó példa a
szíriai, kb. 4000 lakosú Maalula, ahol Hajdú Dénes Demeter közlése
szerint (Demokrata 2004/11.) Jézus anyanyelvét, a szír-arámi nyelvet beszélik a
mai napig: „Damaszkusztól északra …, mintegy hatvan kilométer távolságra,
sziklás hegyektől körülvéve, egy elrejtett völgyben.” A fejlődés itt
megállt az elmúlt kétezer évben, így a nép megtartotta ősi nyelvét is.
c; Földünknek több olyan tájegysége van,
mely az átlagosnál több ember megélhetését biztosította. A nyelvek
elkülönülését és fejlődését illetően a következő fontos, meghatározó tényező a távolság.
Eme kialakult emberi közösségek mekkora távolságra voltak egymástól, milyen
kapcsolatlehetőségük volt a nyelvfejlődést illetően. Ha a távolság nagy volt,
akkor a különböző hatásoktól, tapasztalatoktól befolyásolva nyelvük eltérő
irányba fejlődött, majd elkülönült.
d; Az idő. Mekkora idő telt el,
mióta a világ különböző pontjain kialakult közösségek kiváltak az
ősközösségből, melynek nyelve még egységes volt. Ebben az esetben is csak a
gabonatermesztés eredményeként bekövetkezett népesedési robbanást vesszük
figyelembe. Azaz Palesztinát, s még inkább Észak-Mezopotámiát, mint az
ősközpontot, mert jelek szerint innen indult ki a korhoz viszonyított rohamos
terjeszkedés, bár ezt nem egy fergeteges hódításnak kell elképzelni. Az időt
bizony évezredekben kell mérni – a visszakövetkeztetett számítás szerint Kr.e.
8000 és 4000 között a kérdéses területek népessége tizenhatszorosára emelkedett
–, de e tényezőt se lehet figyelmen kívül hagyni, sem a különböző nyelvek
kialakulásának, sem fejlődésüknek menetéből. Valamint azt se, hogy a jövevények
egyik-másik elzárt területen nagyobb vadászcsoportokat is találtak, nyelvük
tehát nyomban új hatásnak volt kitéve, amennyiben az nem volt azonos az
övékével.
Most
lépjünk vissza a Kárpát-medencébe, s amint láttuk a Körös-műveltség mintegy
8000 évvel ezelőtt vette kezdetét. Ezer évvel később bontakozott ki az alföldi
és a dunántúli vonaldíszes edények műveltsége. A délről jövő telepesek
beáramlása – nagyjából – Kr.e. 2000 tájáig tartott, amikor megjelent a péceli
műveltség népe. Jelek szerint ez jelentős, nyelvi szempontból talán
meghatározó hullám lehetett. Velük a Kárpát-medence népessége olyan állagra
szaporodhatott, hogy későbbi telepesek az uralkodó nyelvet megváltoztatni már
nem tudták. Kérdés: milyen nyelvet beszéltek a péceliek? Lényegében két
lehetőség képzelhető el. 1. A kárpát-medenceiekkel azonos nyelvet beszéltek,
bár már jelentős tájszólással. 2. Teljesen más nyelvet beszéltek, nyelvük és a
helybentaláltak nyelve ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv. Ha az utóbbi
lehetőséget tartjuk valósabbnak, akkor fel kell tenni a kérdést, mint lehet oly
jelentős rokonságot, némelyek szerint azonosságot, kimutatni a magyarok és a
sumérek, valamint az ősegyiptomiak nyelve között? Ha ugyanis a péceliek és a
helyben találtak nyelvének keveredése – vagy akár egy későbbi keveredés – egy
új nyelvet eredményezett volna, akkor az említett nyelvek rokonsága nem
állhatna fenn. A közös ősnépből való származás lehet a helyes magyarázat. Az
újkőkori régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a Kárpát-medence és
Mezopotámia népessége között valamilyen fokú kapcsolat állt fenn. A suméreket
Kr.e. 1800 tájára a szemita népek hódításai teljesen felmorzsolták, nyelvüket
csak az ékírások őrizték meg, mely jelek szerint nyelvünk ősalakja lehetett.
A pécelieket követően megkezdődtek a katonai
jellegű hódítások. A hódítók mozgékony, főleg állattartó lovas-műveltségű népek
voltak, melyeknek nem, vagy csak kevés földműves alaplakosságuk volt. A
földjéhez egyébként is szilárdan ragaszkodó parasztság csak életét
veszélyeztető kényszer hatására mozdul ki otthonából. Nyelvadás szempontjából,
mivel a hódítók rendszerint lényegesen alacsonyabb lélekszámúak voltak, nem
lehettek tényezők. Nyelvük ugyan ötvözhette a meghódítottak nyelvét, de azt
megváltoztatni nem tudta.
Eurázsia tehát benépesedett. Nem volt már
állattartásra vagy megművelésre alkalmas lakatlan terület. A nyers erő vált
meghatározó tényezővé, a másik meghódíthatósága, szolgasorba vethetősége,
földjének uralása került a mérleg nyelvébe. A Kárpát-medence első hódítója a
keletről jövő, lovas-műveltségű zokiak voltak a bronzkorban, majd pedig a
nyugatról rontott be a halomsírok népe Kr.e. 1400 táján, mely szintén
lovas-műveltségű volt. A Kárpát-medence első névről ismert hódítói Kr.e. 900
táján a kimmérek voltak. A királyi szittyák szorították ki őket a Fekete-tenger
feletti hazájukból, majd pedig Kr.e. 500 táján az utóbbiak ugyancsak
meghódították a Kárpát-medencét.
Mint
ahogy Anatólia Európa, azon belül a Kárpát-medence benépesedésének fontos
központja volt, ugyanúgy a Kárpát-medence Közép-Európa benépesedésének volt a
gócpontja. A Duna-Tisza völgyének is megvolt a természeti adottságoktól
meghatározott eltartó képessége. Népfölöslegének nagyobb részét a Duna vonalán
nyugati irányba haladva adta le (3. kép). Ezen ősi telepesek 7000 évvel ezelőtt
érték el a Rajna, majd a Szajna vonalát. Ha ezen ősnép a magyar nyelvnek
ősalakját beszélte, amint e sorok írója véli – a nyugatiak indoeurópai
nyelvűnek tartják őket –, akkor helyénvaló a kérdés; e vidékek népei miért nem
beszélnek ma magyarul? Az olvasó most ismét tekintsen a földrajzi térképre (4.
kép), és vegye alapos szemügyre. A Kárpát-medencéből a Duna vonalát követve –
nyugati irányba – hegyvidéket látunk. A népsűrűség tehát alacsonyabb volt az
átlagnál. A Pireneusoktól az Oderáig pedig egy elnyúlt, hatalmas alföldet
látunk, ahol a telepesek szétszéledhettek, valamint keleti felének éghajlata is
hűvösebb volt a délibb vidékekénél. A népsűrűség csak az átlagos vagy az alatt
lehetett. A későbbi indoeurópai nyelvű népek áradata – néhány kis szigetet
kivéve – elnyelte őket.
A
hivatalos álláspont szerint a magyarság és a magyar nyelv Árpád népével,
895-ben érkezett a Kárpát-medencébe. Ez számos, ma még megoldhatatlannak látszó
történelmi tétel elé gördít leküzdhetetlen akadályt, mint például az olasz
nyelvész által legújabban (2003) felvetett etruszk-magyar nyelvrokonság
kérdése. Mario Alinei professzor –
aki az utrechti egyetem nyelvésze – nem az első, aki az etruszk és magyar nyelv
rokonságát kutatta, valamint be is mutatta. Feltételezés szerint az etruszkok –
Róma alapítói – Kr.e. ezer táján a Kárpát-medencéből költöztek Itáliába. De hát
hol voltak ekkor a magyarok? Hogyan, mint lehetséges tehát a megdöbbentő
nyelvrokonság? Nos, ha legalább feltételesen elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence
népének nyelve a kérdéses korban magyar volt, akkor kézenfekvő, egyszeriben
megoldódik az etruszkkérdés is. Jó lenne, ha valaki Alinei tanár úr figyelmébe
ajánlaná e lehetőséget.
Az
ésszerű következtetésen és következetességen kívül van-e valami, ami ezen ősnép
magyar nyelvűsége mellett szól? Történelemelőtti időkről van szó, tehát nem
létezik még írásos emlék, legalábbis olyan írás, melyeknek hiteles megfejtése,
olvasata lenne. Van azonban Egyiptomból (5. kép) és Anatóliából (6. kép)
egy-egy szobrocska, melyek jeleit, ha egybeolvassuk, értelmes magyar mondatokat
kapunk. Az anatóliai istennő több mint 8000 éves, míg az egyiptomi 5500.
Ugyancsak létezik egy cserépdarab az alföldi szakálháti műveltségből, melynek
két jelét az előbbiek segítségével, ha egybeolvassuk, szintén magyar olvasatot
ad. E cserépdarab is 5500 éves. Annak ellenére, hogy e tárgyakon szereplő jelek
olvasatát az Eredetünk és őshazánk című tanulmányomban már bemutattam,
ez alkalommal se mellőzhetem, főleg azért nem, mert Magyar Adorján és
dr. Zakar András munkáiban eligazítást kapunk a makar szó
értelmét illetően, amely a nagy M alakú jel értelmezhetőségét új megvilágításba
helyezi.
5. kép: A magyarok Nagyasszonya vagy
A Boldogasszony
Kezdjük az egyiptomi szobrocska (5. kép) lehetséges
olvasatával, mert az a legmegbízhatóbb. Ha ugyanis ránézünk ezen istennőre,
azon érzésünk támad, hogy mond valamit. A sas fej, a feltűnő kartartás a
becsukott ujjakkal a szándékosság félreérthetetlen jelzői. Az egész test
megformálása pedig a búzamagra emlékeztet: Mag. A termékenységi vallás
istennőjéről lévén szó. Ha vallatóra kívánjuk fogni ezen istennőt, akkor az
egyiptomi hieroglifákat kell alkalmazni, segítségül hívni. A hieroglifákban a
sas az A betű jele. A kezet a becsukott ujjakkal az egyiptológusok khefa-nak
olvassák, de mindjárt meg is magyarázzák, hogy ez annyit jelent mint grasp
= markol (Wilkinson). A mellékelt képen ez jól látható, amint öt kéz
markol egy kötelet. A karok olvasata pedig ka. Nos, a szembetűnő jeleket
kell egybeolvasni ahhoz, hogy kiderítsük az ősi egyiptomiak üzenetét. Íme: A
sas fej A, kéz a becsukott ujjakkal ma-rkol, a feltartott karok ka,
s mert a egyiptomiak is k-val képezték a többes számot: kak, vagyis karok.
Összeolvasva: A makarok, vagy A magyarok, ehhez
olvassuk a szobrocskát istennő vagy nagyasszony értelemmel. Megkapjuk tehát A
Magyarok istennője vagy A Magyarok Nagyasszonya olvasatot. Tévedés
lenne az olvasat helyességét állítani, annyit viszont igen, ha a jelölt
fogalmakat egybeolvassuk, értelmes magyar mondatot kapunk.
A törökországi Çatal Hüyük újkőkori településének feltárásáról James Mellaart
könyvében (The Neolithic of the Near East) olvashatunk. Több mint 10
hasonlóan kimunkált istennői szobrocskát (6. kép) találtak, melyek azonos
üzenetet tolmácsolnak. Mind a termékenységi vallás istennői, nagyasszonyai.
Mellaart a következő üzenetet olvassa ki a szobrocskából: women giving birth, vagyis az asszony szül.
6. kép: Magyarok szülőföldje vagy
Boldogasszony szülőföldje
Szülő asszony. Az asszony lábai között valóban gyermekfejet látunk.
Mellaart azonban figyelmen kívül hagyta az asszony térdeire és hasára bekarcolt
íveket. Együttesen a hármas halmot alkotják (Tomory Zsuzsanna felismerése). A
hármas halomnak nemzetközileg elfogadottan föld,
ország az elsődleges értéke, olvasata, de lehet hegyet is írni, jelölni vele. Nos, ha a két fogalmat egybeolvassuk, megkapjuk a szülőföld olvasatot. Kérdés: kinek a
szülőföldje? Ha gondosan megnézzük a szobrocska oldalát is, akkor látjuk, hogy
a párduc első és hátulsó lába, valamint a lelógó has egy nagy M alakú jelet képez. A lelógó has
ugyanis szögesített, vagyis nem természetszerűen ívelt. A szándékosság
nyilvánvaló, tehát valamit mondani akartak vele. Valakinek vagy valaminek az M
hanggal kezdődhetett a neve, és ez a valaki vagy valami olyan fontossággal
bírt, hogy e jel ezer évekkel később megmarad a latin ábécé M betűjének,
és nagyon hasonlít a
magyar rovásírás m betűjéhez is.
Elképzelhető, hogy a nagy M alakú jel mögött a magyar szónak valamilyen változata rejtőzhet? Ha igen, akkor a
szobrocskán szereplő jelek egybeolvasása esetén megkapjuk a Magyar szülőföld, Magyarok szülőföldje olvasatot. Merész feltevés, de még senkise
jelentkezett, hogy más nyelvek segítségével értelmes mondatot tudna kiolvasni a
szobrocskán szereplő jelekből.
7. kép: Magyarok Nagyasszonya vagy Boldogasszony
A harmadik újkőkori tárgy, egy gabonatároló
edény nyaktöredéke (7. kép), mely a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítását
gazdagítja. Eme cserépdarabon két jel szerepel, melyek az előzőekben tárgyaltak
segítségével olvashatók. Az egyik a nagy M alakú jel, a másik egy háromszög,
melyet az M alakú jel V szöge és a fenti díszítés vízszintese képez. A
nagy M alakú jel az anatóliai szobrocskákon is megvan, s amint a szobrocska
lehetséges olvasatából kiderül, talán éppen a magyar szó rejtőzhet
benne. A cserépdarabon szereplő két jel esetében is e lehetőséget választjuk. A
nagy M alakú jelet tehát ebben az esetben is magyar, magyarok
értelemmel olvassuk. A háromszög olvasata nemzetközileg elfogadottan a nőiség, istennő,
áttételesen nagyasszony értelemmel olvasandó. Ha tehát a két jelet
egybeolvassuk, akkor megkapjuk: Magyarok Istene, vagy a Magyarok Nagyasszonya.
Mindezt egybevetve tehát nem lehetetlen, hogy azon ősi nép, mely a hosszú ezer
évek során a Kárpát-medencében letelepedett, a magyar nyelv ősalakját beszélte.
A makar, magar szók értelmét
illetően Magyar Adorján Az ősműveltség című hatalmas munkájában
találunk útbaigazítást. Íme: … a görögben makarosz, a szumerben és
asszírban pedig magaru = boldog.” (40. oldal) A makar,
magar szóknak tehát hajdanában boldog volt az értelme.
Zakar András A sumér hitvilág és a Biblia című munkájában szintén
találunk utalást a makar szóra (46. oldal). Íme: „A Nagyboldogasszony
(Bódogságos Asszony, Boldogasszony, Nagyasszony) elnevezés hagyományának
egyébként magyar földön nagy irodalma van. Lásd Ipolyi Arnold, Berze Nagy
János, Kálmány Lajos, Kandra Kabos, Bálint Sándor, stb. műveit, legújabban
pedig Fetich Nándor tanulmányát. Bau az Istenanya, a termékenység anyja
egy másik elnevezése (epiteton) Sumérban, a Dug jelentése pedig hős,
szent. Az összetétele: Baudug – Boudug – Bódog – Boldog önmagában is
kifejezi a nép nyelvén a Boldog-asszony jelentést. Ugyanezt az értelmezést erősíti meg az újszövetségi szentírás: „íme
mostantól fogva Boldognak hirdet engem minden nemzedék” – mondja Szűz Mária
az ő hálaénekében (Luk. 1, 48). A klasszikus görögben makar, aros
jelentése: boldog, az istenekről mondva.”
Boldogasszony
tehát az életet adó anya, termékenységi vallás nagyasszonya. Ezt látszik
alátámasztani ama tény is, hogy az áldott állapotban lévő asszonyt a magyar
ember boldogasszonynak nevezte, és a még le nem züllesztett vidékeken ma
is annak nevezi. Erre utalhat a szólás-mondás is, mely szerint „Szegény
ember gondját Boldog Isten bírja.”
Zakar és Magyar
szerint tehát a makar-nak boldog volt a hajdani értelme. Most, ha
figyelembe vesszük az előzőeket, akkor a nagy M alakú jel új értelmezhetőségének
lehetősége tárul elénk, mely szerint lehetséges, hogy az egyiptomi szobrocska
helyes olvasat: A Boldogasszony. Az anatóliai szobrocskáé pedig; Boldogasszony
szülőföldje – amely arra mutat, hogy ezen istennő tisztelete megelőzte a
sumérek műveltségének kialakulását –, míg a szolnoki edény töredék két jelének
olvasata szintén; Boldogasszony lenne. Alig lehet kétséges, hogy eme boldog = Makar, Magar istennő
neve öröklődött ránk népnevünkben. Érthető tehát, hogy a magyarság miért
ragaszkodott, ragaszkodik oly szilárdan ősvallásunk Nagyasszonyához:
Boldogasszonyhoz. Az olvasó most ismét tekintsen a második térképre, és
gondosan tanulmányozza az újkőkori földművesek útvonalát. Ha mindezt figyelembe
vesszük, akkor az sem lesz meglepő, hogy az Égei-tenger szigetein ilyen
magyaros hangzású neveket is találunk: Karpáthos, Kalavárda, Soroni, Tílos,
Kós, Sámos, Órmos, stb. Talán még egy érdekességet, de amely e kapcsolatok
mellett szól. Zakar könyvének 31. oldalán egy sumér tábla szövegét közli, mely
leírja, mint teremtette Marduk istenség az embert: Lulla-t. Az olvasó
most vegye maga elé Magyarország térképét. A magyar tenger (Balaton) déli
partja mentén találjuk Siófokot, melytől délkeleti irányban fekszik Tab, ettől
egyenesen észak pedig egy kis somogyi falú: Lulla.
8. kép: Az Égei-tenger szigeteinek Kárpát-azonos nevei.
9. kép: Magari: Ma-q -q -i -i
-a -r -i y i m a
Az írországi Ballintaggart-ban talált „szent”
kő (8. kép) is a régmúlt idők üzenetét tolmácsolja, melynek képe a Barry Fell
America B.C. című könyvének 22. oldalán található. Az írásjeleit a
következőképp olvassák: Maqqiiari vagy Magari. A követ a
keltákkal és a férfi teremtőerővel hozzák kapcsoltba. Kérdés tehát, hogy eme
Magari-nak van-e valami köze a Makar-Magar istennőhöz és nevéhez, de a
keltáknál férfi minőségre változott? Rájuk ugyanazon törvények érvényesek, mint
a Kárpát-medencében letelepedettekre. A tengervize egy bizonyos védettséget,
elzártságot jelentett részükre. A kelta-magyar rokonság kérdését egyébként is
már többen felvetették. Nem lehetetlen, hogy eme rokonságot szintén az újkőkori
népesség közös őshazájában, Észak-Mezopotámiában kell keresni. Némelyik ír
tudós a kelták őseit Anatóliából származtatja, akik a Kárpát-medencén keresztül
jutottak mai hazájukba.
A magyarságnak azonban vannak keleti
kapcsolatai is. Igaz, hogy ezek több ezer évvel későbbi időre vonatkoznak. S
mert eme népekről már írásos források is vannak, így jelentős irodalom áll
rendelkezésre múltjuk vizsgálatát illetően. Sokkal többet, és sokkal
meggyőzőbben lehet írni róluk, mint az újkőkor telepeseiről, melyeket csak a
régészeti feltárások kapcsán ismerünk, bővebbet pedig csak a társtudományok
segítségével tudhatunk meg. Éppen ezért az előbbiek a kutatók részére nagyon
csábítóak. Persze az ő eredetüket is ki kellene kutatni. Mert hiszen van kezdeti
állapot, van folyamat és van befejezett állapot. Befejezett
állapotnak nevezem, mikor egy népről már írásos kútfők tanúskodnak, tehát már
név szerint ismerjük. Ebből kiindulván nem kaphatunk teljes képet, eredetünket
illetően. Ha meg akarjuk ismerni egy népnek az eredetét és múltját – bármely
népnek –, akkor nem indulhatunk ki a befejezett állapotból. Már pedig a
magyarság Közép-Ázsia és Belső-Ázsia népeiből való származtatása esetében pontosan
ez történik. Illene megismerni ama népeknek az eredettörténetét, melyekből a
magyarságot származtatjuk.
Említés esett arról, hogy Ujgurföldön a kínai
régészek fehér ember múmiákra találtak a Takla Makán sivatag homokjában Ettől
északra fekszik Dzsungária, ahová Körösi Csoma Sándor is szeretett volna
eljutni. Csoma úgy vélte ugyanis, hogy e tájon lehetett a magyarok őshazája. A
kínai régész, Mu Shun Ying Kiruran-ban (Loulan) egy 45 év körüli
asszony (9.kép) tartósított holttestét tárta fel, aki a szénizotóp vizsgálat
szerint 3800 évvel ezelőtt élt. E holttest még tartósított formájában is szép,
ezért elnevezték „Kiruran szépségének.” Az ujgurok pedig ősanyjuknak
tartják. Kiruran szépségének közelében Mu talált egy másik holttestet is,
melynek korát Kr.e. 4000-re teszik. Ebből láthatjuk, hogy a fehér ember
eljutott e vidékre 6000 évvel ezelőtt, de nagyobb részük Kr.e. 2000 táján
érkezett. Az ujgurokban ma is kimutatható a fehér ember jelzőgénje, és a
magyarságot rokonnak tartják. Mu megtalálta a földművelés és állattartás
nyomait is.
Nos, nem lehetetlen, hogy eme fehér emberek
őseit a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti folyosón, valamint a déli útvonalon
keleti irányba terjeszkedő, újkőkori telepesekben kell keresni. E népesség
lehetett a hunok, szarmaták, avarok és a hozzájuk hasonló, vagy velük azonos
fajtájú népek őse. Amennyiben ez megállná a helyét, úgy a Kárpát-medence
őstelepeseivel együtt, azonos ősnépből származtak. Ezt egyébként a mai korszerű
vizsgálatokkal meg lehetne állapítani. A török-magyar nyelvi rokonságnak is ez
lehet a történeti háttere. Dr. Kiszely István a nyolcvanas években
ellátogatott a sárga yogurok – az ujgurokból Kr.u. 1200 táján váltak ki –
földjére, és úgy vélekedett, hogy ott volt a magyarok őshazája, mert oly nagy nyelvi
és zenei rokonságot ismert fel. A sárga yogurok ótörök nyelvet beszélnek. A
nyelvészek régi megfigyelése már, hogy mennél régibb egy nyelv, annál közelebb
áll a magyar nyelvhez. Csoma is azt tanácsolta a magyar tudósoknak, hogy
tanulmányozzák a szanszkrit nyelvet, mert sok megoldatlan kérdésre adhat
választ. Dr. Aczél József az 1920-as években 3000 a magyarral azonos
szót talált az ógörög nyelvben. Ezek mind olyan tételek, melyek hitelességét
ellenőrizni kellene, de nyitott hozzáállással és gondolkodással.
9. kép: Kirurán szépsége és egy férfi múmiája Ujgurföldről
Nagyon
figyelemreméltó a Hammond Atlas térképe, mely a hunok szétvándorlása
központjának a Közép-Ázsiában lévő Turáni Alföld keleti vidékét jelöli meg. A
hunok innen nyomultak keleti és nyugati irányba, de India felé vezető hódító
útjukra is. A zsuan-zsuan avarok kiindulási pontja a belső-ázsiai hunok ősi
területe, Ordos puszta vidéke volt. Persze, mielőtt keletről nyugati irányba
indulhattak portyáikra, előbb el kellett jutniuk oda. Egyelőre még rejtély,
hogy mikor.
A
magyarság embertani képletében a turáni fajta képezi a legnagyobb, azaz több
mint 33 százalékot. Ha ehhez hozzáadjuk a pamír fajta 12 százalékát, akkor
érthető, hogy sokan Közép-Ázsiát tartják a magyarság őshazájának. Népességünk
45 százalékát semmi esetre se lehet figyelmen kívül hagyni. Csakhogy e népesség
nem egy nagy, elseprő hullámban érkezett a Kárpát-medencébe, hanem egy-egy
hódító megérkezésének idejét századok választják el, mialatt a helyben találtak
nyelve a jövevényekét beolvasztotta. Vizsgálódásunkat tehát a Kárpát-medence
őstelepesei embertani vizsgálatával kellene kezdeni, és megállapítani, hogy
génjeik mekkora százalékban van jelen a turáni és pamír fajtában, valamint az
összmagyarságban. Az őstelepesek figyelmen kívül hagyásával történetírásunk
olyan, mint a templomtorony, amely alatt sem alap, sem falak nincsenek, csak
ott lóg a levegőben. Nincs olyan ember vagy nép e világon, akinek génjeiből
hiányozna az őskőkor, vagy újkőkor emberének valamely génje, csak az egyik vagy
másik jelző százalékszerű előfordulása jelenti a különbséget, és e különbség
lesz a meghatározó a népek embertani képletében, amely a számottevő
folytonosságot is igazolhatja. Ennek kimutatása pedig csak pénz és akarat
kérdése. Ahol az egyenes szál megszakad, ott nincs folytatás.
Meg
kell találni a kiindulópontot, amely elvezet bennünket ama nagy talány
megoldásához, mint lehetséges az, hogy a magyar nyelv szóállagában oly meglepő
hasonlóságot mutat az ókori nyelvekkel, mint a sumérrel, az egyiptomival, a
szanszkrittal, az etruszkkal, az ótörökkel és ógöröggel. Ugyanakkor
szerkezetileg a finnugor nyelvcsaládba tartozik. Kell, hogy legyen történeti
háttér, amely fényt derít e nagy talányra. Úgy tűnik, lánglelkű költőnk
mutathat utat: „Habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr.”
Gálya a hódítónépek, mint a szittyák, a hunok, az avarok és Árpád népe, hogy
csak a legfontosabbakról essen szó. A víz a föld népe, melyet ugyan meglehet
hódítani, de nyelvileg „egetverő” hullámaival elsodorja a hódítókat is.
A Kárpát-medencében megfordultak az idegen nyelvű hódítók is, a Duna-Tisza
táján mégse beszélnek ma németül vagy franciául.
E
dolgozat elején szó esett a Kárpát-medence természeti adottságairól, és arról,
hogy a földkerekség egyik legkiválóbb területe az emberi létfenntartást
illetően. Ezért népsűrűsége a különböző korokban magasabb kellett hogy legyen
az átlagosnál. Ez olyan tényező, melyet a múlt fürkészése esetén nem lehet
figyelmen kívül hagyni. Lehetséges, sőt biztos, hogy a Kárpát-medence embertani
képlete a hosszú ezer évek során változáson ment át, esetleg szinte teljesen
kicserélődött, de mert ez egy lassú folyamat volt, azért az őstelepesek nyelve
maradt, legalábbis e sorok írója úgy látja. A később jövők nyelve ötvözhette az
őstelepesek nyelvét, de azt elnyelni nem tudta, mert ahhoz valamely hullámnak
nagyon jelentős túlsúlyban kellett volna lenni. Nyelvi szempontból a helyben
lévőké az előny és nem a jövevényeké. A szittyák 500 évig uralták a Kárpát-medencét,
de szittya alaplakosság csak a Mátra vidékén és Erdélyben mutatható ki. A hunok
esetében még ennél is rosszabbul állunk. A hunok 380-tól uralták a
Kárpát-medencét a Duna vonaláig, de csak Atilla idejében ütötték fel
szállásukat a Tisza mentén. Miután szétesett a Hun Birodalom, a megmaradt hunok
visszahúzódtak a Fekete-tenger feletti térségbe. Hun alaplakosságot sehol nem
találnak a Kárpát-medencében. A székelyek hunivadéknak tartják magukat, ez
lehetséges, de azt sem lehet kizárni, hogy szittyák leszármazottai. Az
összmagyarság képletében hunrokonságról csak Árpád népe révén beszélhetünk,
mert ők minden kétséget kizáróan hunivadékok voltak.
A
nyelvcseréknek különböző változatait és folyamatait lehetne felvázolni. Álljon
itt egy példa a történetírás szemszögéből. Mi történik akkor, mikor egy hódító,
történelmi (név szerint ismert) népesség egy történelemnélküli (ismeretlen
nevű) népességet hajt uralma alá, mely számszerűleg lényegesen nagyobb a
hódítóknál? A kard pengése és a nyílvesszők suhogása csábítóbb a történész
részére, mint a kapa tompa koppanása, így a név szerint ismert hódító kapja a
bő ismertetést, míg a név nélküli meghódított csak hellyel-közzel kap említést,
és a történetíró a meghódított nyelvét is hódítónak ajándékozza. Így állhatunk
a Kárpát-medence őstelepeseivel is, ahol nem nyelvcsere, hanem a keletről jövő,
vagy visszajövő hódítók kapják a nagy elismerést. A magyar nyelvet is nekik
ajándékozva. Ezért kellene a különböző korok népességének genetikai vizsgálatát
elvégezni, hogy a százalékok e folyamatra fényt deríthessenek. Nagyon fontos
lenne tudni azt is, hogy keleti irányba terjeszkedő újkőkori ember génje
kimutatható-e a turáni emberfajtában, ugyanúgy, mint a mai magyarságban, s ha
igen, milyen százalékban. Ha ugyanis ezen ősnép, mint hódító tért vissza, de
hosszú ezer évek során embertanilag és nyelvileg is más hatásoknak volt kitéve,
esetleg nyelvét is elvesztette, tehát hullámai nem lehettek a Kárpát-medence
népességének nyelvadói. Ha azok lettek volna, akkor ma törökül beszélnénk. (Ha
azonban beigazolódik Dr. Detre Csaba hun szógyűjteményének helyessége – mely
szerint a hunok magyarul beszéltek – az iszfaháni és krétai kódex alapján,
akkor azoknak nagyon fontos szerepük lesz e kérdések tisztázásában.). Nem lehet
vita tárgya, azonban, hogy e keleti rokonok szellemi, zenei és anyagi
műveltsége nagy hatással volt a helyben találtak általános műveltségére. Na, de
ismerjük az őstelepesek szellemi és zenei műveltségét? E keleti rokonok vagy
rokonnak vélt népek rokonságtudatára meg kell találnunk a valós magyarázatot,
és ezt a magyarság tudatvilágába is be kell vinni, majd pedig ápolni.
Befejezésül,
hadd vessek fel néhány észrevételt az European Journal of Human Genetics-ben
(2000) megjelent tanulmánnyal kapcsolatban, melynek Dr. Béres Judit
genetikus az egyik társszerzője (ugyancsak társszerzők: A. Silvana Santachiara-Benerecetti
és A. Buzzati Traverso), valamint a História 2003. 5-6. számában
megjelent Farkas Ildikó írásával kapcsolatban, mely Dr. Szabó
István Mihály genetikus előadásának összefoglalója.
Dr.
Béres mint társzerző, az említett folyóiratban a következő címmel tett közzé
egy tanulmányt: MtDNA and Y chromosome polymorphisms in Hungary: inferences
from the Paleolithic, Neolithic and Uralic influences on the modern Hungarian
gene pool. (MtDNS és Y kromoszóma polimorfizmus Magyarországon:
következtetések az őskori, az újkőkori és az uráli hatások a mai magyar
génállományra.) Vérmintákat a palócoktól, vegyes mintákat pedig a
budapestiektől vettek. A teljesség igénye nélkül – országos vizsgálatokat
kellene végezni – az eredmények azt mutatják, hogy a mai magyarság 94%-a
európai eredetű, azonban a nyugat-európai és a kelet-európai népesség
haplofajtái (haplotípusai) lényeges különbséget mutatnak. Az őskőkori (paleolit)
49a,f Ht 15 és az újkőkori 12f2-8Kb haplófajták a nyugat-európai
népességben találhatók magas százalékban, míg a 49a,f Ht 11 őskőkori és
a YCAII a5-b1 újkőkori haplofajták a kelet-európaiakban. A
nyugat-európaiakra jellemző gének alacsony százalékban fordulnak elő a
keletiekben, míg a keletiekre jellemzők gének előfordulása alacsony a
nyugatiakban. A magyarság a keleti csoportba tartozik. A YCAII a5-b1 haplofajta
69.8 %-ban fordult elő a megvizsgált magyar egyénekben, míg a baszkoknál
78%-ban. Béres említi, hogy e jelző Indiától északra található ilyen magas
százalékban. Ez óriási területet foglal magába, és elég távol esik
Baszkföldtől. A kérdés csupán az, hogy a YCAII a5-b1 haplofajta mely újkőkori
népességhez vezethető vissza? A vizsgálatok eddigi eredményei azt mutatják,
hogy Árpád népének megérkezése nem okozott lényeges változást a helyben
találtak génállományában. Ugyanakkor Dr. Béres úgy látja, hogy Árpád népének
műveltségi és nem számbeli fölénye kényszerítette (cultural dominance) a magyar
nyelvet a helyben találtakra. Ezek szerint az utóbbiak nem voltak magyar
nyelvűek. De mikor és hol adott nyelvet egy hódító a meghódítottnak?
Most nézzük, mit tudhatunk meg Farkas
Ildikótól (A magyar őstörténet-kutatás új távlatai?) Dr. Szabó István
Mihály eredményeit illetően. Szabó úgy látja, hogy 40 ezer évvel ezelőtt
Afrikából északi irányba vándorló vadászok – Anatólián és a Balkánon keresztül
–, mikor az Al-Duna vonalához értek, kettészakadtak. Az egyik ág a Duna
vonalán, a Kárpát-medencén keresztül nyugatra haladt. Ezek kései utódai
lennének a baszkok (?) – Béres kimutatása szerint a baszkokra jellemző YCAII
a5-b1 újkőkori haplofajta – és piktek. A másik ág pedig a Kárpátok és a
Fekete-tenger közötti alföldön folytatta útját északkeleti irányba. Szabó
szerint is eme nagyállatokra vadászók az utolsó jégkor után az állatokat
követve északra húzódtak, akikből kialakultak az ugor nyelvet beszélő népek.
Némelyek azonban életformát változtattak, állattartásra és földművelésre tértek
át, és maradtak. Nagyobb részük azonban a jégkort követő ezredekben, mint
uráliak vándoroltak vissza, így a magyarok is. A Históriában Farkas nem közöl
genetikai képleteket, de azt írja, hogy Szabó szerint a lengyelek, az ukránok
és a horvátok is e népekben kereshetik őseiket, tehát a magyarokkal genetikai
rokonságban vannak, de az előbbiek később elveszítették ősi nyelvüket. Ezért
írta Farkas Szabó nyomán, hogy a magyarság „Európában szinte egyedüliként
tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét is.” „Ugor etnikai
jellegét”? Hogyan van ez? A finnugor nyelvrokonainkkal nem állunk közeli
rokonságban, de a lengyelekkel, ukránokkal és horvátokkal igen. Most tehát ők
lettek ugor testvéreink vagy mi lettünk indoeurópaiak? (Igaz, hogy a lengyelek
és magyarok között hosszú századok során jelentős keveredés történt, de lehet,
hogy ebben az esetben is az ősparaszt génjeiben kell keresni a megoldást.
Csakhogy ők elvesztették ősi nyelvűket) A hantik, manysik és magyarok genetikai
rokonságáról nem esik szó. Viszont őket illetően eligazítást kapunk Bérestől az
imént bemutatottak alapján, és az Élet és Tudomány, 2001. szeptember
21-i számában megjelent dolgozatából, mely szerint: „Az említett
népcsoportokban végzett vizsgálatokból az derül ki, hogy a korábbi
feltevésektől eltérően nem állunk rokonságban a finnekkel.” A vizsgálatok a
finnek mellett az erzákra, moksákra, hantikra, manysikra, észtekre, lappokra,
marikra és karéliakra terjed ki, vagyis a finnugor nyelvcsalád népeire.
Mindennek ellenére Szabó úgy látja, hogy az ugor nyelvű őseink az Ob vidékéről
vándoroltak vissza, akiknek végállomása a Kárpát-medence volt. Tehát kitart
amellett, hogy Árpád népe volt az első magyar nyelvű nép a Kárpát medencében.
Ez egybehangzik Béres megjegyzésével, mely szerint Árpád népe magasabb
műveltségének, és nem számbeli fölényének hatására honosodott meg a magyar
nyelv a Duna-Tisza táján. Ez csak akkor lett volna lehetséges, ha a hódítók
lélekszáma lényegesen nagyobb lett volna a meghódítottakénál. Az effajta
vélemények már azért is meghökkentők, mert Farkas beszámolójának második
mondata így hangzik:
„Az
ökológiai rendszerek életformát és kultúrát meghatározó szerepe napjainkban már
vitathatatlan, az emberiség és természeti környezetének története csak egységes
rendszerként tanulmányozható.”
Igen,
következetesen e szempontokat vettük figyelembe, mikor a Kárpát-medencét
vizsgálódásunk középpontjába helyeztük a magyarság és magyar nyelv kialakulását
illetően. E tényezők és az ember létfenntartása szempontjából földünknek kevés
olyan természetes határokkal övezett, zárt egysége van, mint a Kárpát-medence.
A
kérdések csupán a következők: Ama bizonyos újkőkori földműves népesség – melyet
a nyugatiak és a hazaiak is indoeurópai nyelvűnek tartanak –, mikor áthaladt a
Kárpát-medencén, és betelepítette Közép-Európát, nem találta alkalmasnak
földművelésre a Duna-Tisza táját? Nem maradt közülük senki a magyar alföldön?
Olyannyira vonzotta őket a nyugat, mint magyarjainkat manapság? De hát a
növény- és állatvilágon kívül akkor nem volt ott semmi más! A Kárpát-medencében
viszont voltak földművelésre alkalmas területek. Hová tűnt el a körös
műveltség, az alföldi és dunántúli műveltségek népe? E szempontból a Berettyó
és a Körösök alatti tiszántúli népesség elemzéseit kellene elvégezni. (Bár a
török hódoltság idejében e vidékeken felbomlottak az ősi közösségek, ezért az
erdélyi minták megbízhatóbbak lennének.)
Számos tényező arra mutat tehát, hogy a
magyar nyelv őshonos a Kárpát-medencében. Ha az újkőkor emberének génjei
jelentős százalékban kimutathatók a mai magyarságban, akkor az a folytonosságot
is igazolja, így perdöntő a magyarság származását illetően is. A
százalékarányok jelentik ugyanis a különbséget. Ha azonban a baszkok valóban az
őskőkor vadászainak kései utódai, akkor a magyarok is azok kell hogy legyenek.
Ha nem, akkor valószínű, hogy a baszkok is újkőkori népesség, de ők a
Földközi-tenger szigetein nyugati irányba terjeszkedve jutottak az
Ibér-félszigetre. Egyébként mint lehetséges, hogy a magyarságban a YCAII
a5-b1 haplofajta csaknem 70%-os, míg a baszkokban 78%-os az előfordulása?
Persze az újkőkor földműveseinek is voltak jégkori őseik.
A népek és népcsoportok eredetének
vizsgálatánál, ama jelzőket veszik figyelembe, amelyek leginkább eltérnek a
másik nép vagy népcsoport jelzőitől. A keltautód népek genetikai jelzőit is be
kellene kapcsolni a vizsgálódásokba, melyek sokatmondók lehetnek számunkra.
Lehetséges, hogy újra kell értékelni a múltat, és át kell rajzolni a
térképeket. Az eddigi génvizsgálatok annyit tisztáztak, hogy vérségileg
Európában éppen a finnugor nyelvrokonainktól állunk a legtávolabb. A magyarság
94%-a vérségileg őshonos európai népesség, írja Béres.
A baszk kérdés azért is
figyelemreméltó, mert Arthur Custance (angol származású, majd Kanadába
költözött) a Doorway Papers című tanulmánysorozatában a következőt idézi
Sir. William Dawson (szintén kanadai) a Fossil Men and Their Modern
Representatives (Kövült ember és mai képviselői, 1883.) című munkájából:
„Ha figyelmen kívül hagyjuk ama szavakat,
melyek az állati és természeti hangok utánzás révén jöttek létre, és amelyek
mindenütt hasonlítanak egymásra, azt találjuk, hogy a legkövetkezetesebben
használt szavak az ’Isten’, ’ház’, ’ember’, stb., melyek olyan tárgyak nevei
vagy gondolatok kifejezői, amelyeket gyakran használtak a mindennapi életben, s
amelyek következésképpen a legkevésbé változtak a fejletlen műveltségű
népeknél. E nyelvek részleges ismerete is elég ahhoz, hogy felismerhető legyen
kapcsolatuk a keleti földrész (Eurázsia) ónyelveivel, melyekben a gyökszavak bő
változata állandósult, sőt némelyikben a nyelvszerkezeti hasonlóság is
felismerhető. Olyan időtálló a kapcsolat, hogy oldalakat lehetne megtölteni a
mai angol, francia vagy német szavakkal, melyek rokoníthatók az Algonquin
törzsek és a legősibb európai nyelvek szavaival, mint a baszk, a magyar és a
keletiek szavaival.”
(If we leave out of account purely imitative words, as
those derived from the voices of animals, and from natural sounds, which
necessarily resemble each other everywhere, it will be found that the most
persistent words are those like "God," "house,"
"man," etc., which express objects or ideas of constant recurrence in
the speech of everyday life, and which in consequence become most perfectly
stereotyped in the usage of primitive peoples. Further, a very slight
acquaintance with these languages is sufficient to show that they are connected
with the older languages of the Eastern continent by a great variety of more
permanent root words, and with some even on grammatical structure. So
persistent is this connection trough the time, that pages might be filled with
modern English, French, or German words, which are allied to those of the
Algonquin tribes as well as to the oldest tongues of Europe, Basques and Magyar,
and the East.) (http://custance.org/Library/Volume6/Part_V/Chapter1.html) Hasonló felismerésekre jutottak Berzsenyi Dániel
és Táncsics Mihály, és sokan mások is. Táncsics e nézeteit az 1875-ben
kiadott Legrégibb nyelv a
magyar című munkájában fejtette ki. Az elmondottakat összegezve úgy tűnik,
hogy az újkőkor földművesei ugyanazt az alapnyelvet beszélték, mint a jégkor
vadászai, ezért őket se lehet kihagyni az egyenlegből. Egyébként a lappok, a
vogulok és az osztjákok nyelve hogyan lehetne a magyar nyelv rokona, akikkel a
magyarság soha nem élt életközösségben? Valószínűleg úgy, ahogy Berzsenyi
vélte: "… a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és
anyja;…"
Allen,
Thomas B. : The Silk Road’s Lost World, National Geographic, March 1996.
Bakay Kornél : Őstörténetünk
régészeti forrásai, I. II. Miskolci Bölcsész Egyesület, 1997.
Bakay Kornél : Az erőszakos
finnesítés ellen. Kapu, 2004. február.
Béres Judit :
Népességünk genetikai rokonsága. Élet és Tudomány, 2001. szeptember 21.
Béres Judit,
A.S. Santachiara-Benerecetti és A. Buzzati Traverso: MtDNA and Y chromosome
polymorphisms in Hungary, European Journal of Human Genetics, May 2000.
Botos László :
Hazatérés. Magna Lingua, 2000.
M. Demokrat : Jézus anyanyelv. 2004. 11. szám.
Farkas Ildikó : A magyar
őstörténet-kutatás új távlatai. História, 2003. 5-6. szám.
Fell, Barry :
America B.C. Wallaby Book, 1978.
Földrajzi
Atlasz : Kartográfiai Vállalat.
Budapest, 1980.
Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat 1980.
HAMMOND Concise Atlas of World History. 2002. 6th edition.
Hodder, Ian : Women and
Man at Çatalhöyük. Scientific America, January 2004.
Kalicz
Nándor : Agyag
istenek. Corvina Kiadó, 1970.
Kiszely
István, Cey-Bert Gyula, Csang Rei: Magyar expedíció a jogurok között –
1988-ban.
Krantz,
Grover S.: Geographical Development of European Languages. Peter Lang, 1988.
Larousse :
World Mythology. Chartweil Books Inc. 1976.
Magyar
Adorján: Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995.
Marácz
László : Őstörténetünk
és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen. Kapu, 2004. február.
Mesterházy
Zsolt: Magyar őstörténet kincsestára. Magyar Ház 1998.
Nagy Ákos :
A kor halad, a vér marad. Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó, Budapest, 2000.
Radics Géza : Eredetünk
és Őshazánk. Hódnezővásárhely, 1992.
Szolnok
megye története a régészeti leletek tükrében. Szolnok, 1982.
Tomory
Zsuzsanna: Szerves magyar nyelvtudomány. Silver Lake, 2000.
Varga Csaba : Jel Jel Jel.
Fríg Könyvkiadó, 2001.
Wilkinson,
Richard H.: Reading Egyptian Art. Thames and Hudson, 1992.
Zakar András : A Sumér Hitvilág és a
Biblia. Turán Printing, 1972.
__________
Link:
A magyar nép történelméről
1. 2. 3. 4. 5. 6. oldal
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr
©
IRODALMI GALÉRIA -
FIGYELŐ -
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1