Hitelrontás

EZ IS, AZ IS…

ESZMECSERÉK A MAGYAR NÉP EREDETÉRŐL…

TÖRTÉNELMÉRŐL…

______________________________________________________

Gondolatok a közelmúltról…

HÁTBORZONGATÓ… (II.)

VÁLOGATOTT DOKUMENTUMOK A SAJTÓBÓL

W. M. VALLOMÁSA IFJ. BIHARI LÁSZLÓNAK

«Az országban a törvénytelenség állami szintű. Nekem a hivatásomba került. Majdnem az életembe is.

A rendőrségnek komoly szakembere voltam… A nyomfeltárás nélkülem nem tartana ott, ahol tart, pedig ezen múlik a nyomozás. A nyom: pótolhatatlan. Ha valamit elfelejtenek felmérni, később agyontiporják, elmossa az eső… Csak a szag kivétel. A szag olyan, mint a rétestészta: az alapszagra rárakódnak újabb szagok. Például a lábnyom. Rálépnek, más lábak nyoma kerül rá, de alul ott marad az alapszag. A kutya érzi még eső után is követni tudja.

Ez művészet, érti? Az igazi nyomfeltáráshoz megszállottság kell. Nekem se karácsonyom, se húsvétom nem volt. Kinn a telken is volt rádió beépítve nekem: ha esemény volt, értesítettek, menni kellett. 25 éven át. A családommal alig voltam. Nem értik ezt maguk… Sajnos egy rendkívül kényelmetlen ügy vágta el a pályámat (a sajtó azóta sem mert foglalkozni ezzel). 1985. szeptemberében figyelni kezdtem feleségemet. Fogorvos egyébként, szép asszony. Délelőttönként nem dolgozik, de feltűnt, hogy sosincs otthon, és gyakran taxival megy el… A kiadásainkról listát vezettem mindig, és minden számlát évek óta őrzök, így kimutattam, hogy többről is van szó: a feleségemmel operatív munkát végeztetnek, és a belügyi vonaltartója alakított ki vele viszonyt. Mivel lelepleztem őt (és vonaltartóját persze), az állambiztonság 1986 tavaszán fellépett velem szemben: C. J., a főkapitány-helyettes - biztos forrásból tudom, kapcsolataim révén - likvidálási parancsot adott ki ellenem. De meghiúsítottam az akciót. Nekem eszem mindig volt, a munkámhoz is, most ennek segítségével könnyen megmenekültem: a főkapitány-helyettest több levélben felszólítottam, hogy hagyjon fel a tervvel. Ezt a lépést azért csináltam, hogy felfedjem, tudok arról, amire készülnek; így megakadályoztam saját likvidálásomat. Ezután taktikát változtattak, mert látták, hogy így nem bírnak velem. A harmadik levelem után behívatott a főkapitány-helyettes. Azt mondta, hogy az utóbbi időben zavartan viselkedem, és teljesen érthetetlen leveleket küldözgetek neki, meg hogy nem 1953-at írunk. - Különben a beszélgetésről magnófelvétel készült, bármikor igazolni tudom. - Aztán kényszergyógykezelést rendelt el számomra: két hónapra bezártak az idegosztályra.

Magyarországon egy egész csoportot állítanak egy emberre, ha el akarják tenni láb alól. Hónapokon át figyelik a személyt, aztán úgy intézik, hogy öngyilkosságnak vagy véletlen balesetnek tűnjön a dolog. Vagy egyszerűen öngyilkosságba hajszolják. Ilyen is van. Módszer. (Én, bár nem ezen a vonalon dolgoztam, tisztában vagyok ezzel.) Velem szemben is ezt a taktikát próbálják alkalmazni, bizonyítja az ideggyógyászati kezelésem is, ugye. Ez egyébként kiválóan alkalmas a hitelrontás megvalósítására is. Ha a likvidálandó személy nem törik meg, akkor elterjeszthető róla, hogy beszámíthatatlan. Ez az ún. angol módszer: keleten először a SZU-ban került alkalmazásra. Mi (a cég) mindent onnan vettünk át. A krimináltechnikát is, az összes eljárást. Nem csak mi, a többiek is, az egész szocialista táborban (ha még szabad így fogalmazni). A Belügyminisztériumnak és a Honvédelmi Minisztériumnak van egy közös rendelete: az államapparátusban dolgozók családtagjait (feleségét) nem lehet beszervezni, a titkosszolgálat nem végeztethet velük hírszolgálati munkát. Tehát a feleségem vonaltartója megszegte az operatív szabályokat. Mivel én ezt felfedeztem, elhatározták, hogy módszeresen tönkretesznek, és feleségemet elválasztják tőlem, mert ha nem családtag, szabadon folytathat hírszerzői tevékenységet.

Két hónap múlva sikerült kiszabadulnom az ideggyógyászatról, tehát elmebeteggé nyilvánítás nem sikerült. Igaz a cégnél munkát ezután már nem bíztak rám, így betegállományba kerültem. Én azonban vissza fogom szerezni a becsületemet, a céget pedig leléptetem a feleségemről.»

«Feleségemmel való kapcsolatom sajnos megromlott.

1986. októberétől naplót vezetek feleségem mondásairól és a napi eseményekről, ebből idézek: 1986. okt. 21.: "ne kövess, és ne nyomozz utánam", nov. 19.: "Hallgass! Ne találj folyton újabb őrültségeket!"; 1987. febr. 3.: "Ha minden kötél szakad, férjnek nem kellesz, de szeretőnek még jó vagy." - Mindezek mutatják, szabadulni akart tőlem, hogy operatív munkáját végezhesse. Zsarolták. Megtiltották neki a velem való legcsekélyebb testi kapcsolatot is, ezért a fogorvosi asszisztensnő aludt nálunk, vagy a feleségem a lányaival a másik szobában feküdt le. Azt állította, hogy fél tőlem. Pedig a bíróságon sem tudott bizonyítékokat felhozni azokra az állítólagos "életveszélyes fenyegetőzésekre", amelyekről beszélt. Feleségem, barátja utasítására, testi elhidegülés taktikáját alkalmazta velem szemben. Esténként magára zárta az ajtót, sőt még tárgyakat is helyezett eléje. Az igazság az, hogy a lelkiismerettől félt. Közben folytak a találkák. Mikor felderítettem (1986. dec. 15-én, soproni u. 8. sz. alatt), hogy egy idegen lakásba megy be, azt mondta ne kövessem, adjam be a válópert. (A lakás kulcsáról fotót készítettem.)

Rájöttem, hogy feleségemet zsarolják. Az eredeti szovjet modell szerint ugyanis olyan nőket szerveznek be, akik házasságtörést követnek el (könnyű ilyet találni az abortuszt kérők között), mivel a feleségemnek 1970-ben volt abortusza, azóta zsarolják: pénzt és operatív munkát követelnek rajta. Erre a havonta eltűnő háztartási pénzből következtettem. Számításaim szerint a hiányzó havi 10-15 ezer forint 1970 óta 4 millió 600 ezret tett ki.

1987. december 13-án hazajöttemkor a spejzban a befőttek egymástól 10 centiméterre álltak egyenletesen, és egy leltár volt kifüggesztve, amelyen feltűntették, hogy melyik polcon hány darab befőtt található. A feleségem azt a magyarázatot adta, hogy a befőtteknek levegőzniük kell, ezért állnak így. Nem akartam a befőttekhez nyúlni különben úgyhogy felesleges manőver volt.

Nézze! Nekem a természetem kemény. Ezekkel az akciókkal nem tudtak megtörni. A lányaim elhidegültek tőlem. Egyik sem köszöntött fel a névnapomon, a feleségem elvált, olyan légkör alakult ki körülöttem, mintha őrült volnék, a munkámtól megfosztottak, bevonták a jogosítványom, szolgálati fegyverem, de nem hagyom annyiban. Bebizonyítom nekik, hogy az én idegrendszeremnek nincs semmi baja. 25 éven át a legszaftosabb emberölésekkel foglalkoztam. Mutatok magának fényképeket, amiket én készítettem.

(Szerk.: W. M. által mutatott fényképeken az újságcikkben részletezve lefestve a horrornál «horrorabb» meggyilkolt figurák, s csupán csak a leírásból fakadó a borzalom miatt nem tartom alkalmasnak az idézésüket. Az ötödik fényképborzalmas látványára mutatva W. M. a következő kérdést tette fel az újságírónak:)

Tudja milyen büdös ez? Hát ilyen vérrel telefröcskölt helyiségben dolgozna-e?»

«Most a titkosszolgálatról fogok beszélni magának. Ha az ember olvassa az újságot, a cikkeket elemezve megállapítható, hogy a félművelt emberek hatása hatványozottabban jelentkezik. Ha ma leszerel egy állambiztonsági tiszt, elmegy egy vállalathoz igazgatónak (belső húzások révén), és ott ugyanúgy a BM-nek szolgál tovább. Ezért nincs itt változás. Az értelmesebbeket kigolyózzák, a bunkókra van szükség, akik teljesítik a parancsot. A hatalom kis csoportok kezében van. Gondolkodás nélküli bábokat képeznek ki, és segítségükkel olyan területeket tudnak befolyásolni, amelyeket közvetlenül nem érnek el.

1986. július 3-án késő délután jöttünk haza a telekről. Ahogy a kocsival beálltam az udvarra, egy idegen férfi lépett a feleségemhez: "Nincs semmi baj? Már aggódtunk érted." Ez a férfi a csoport tagja volt. Céljuk kettős: egyrészt egyéni, a klikk tagjainak anyagi és befolyási érdekeit szolgálni; másrészt társadalmi: a szocialista állam részére operatív munkát végezni. Feleségemet élete végéig is képesek a kezükben tartani az évek során róla összegyűjtött kompromittáló adatok segítségével, melyekkel gátló kötődést alakítanak ki számára. Válásom oka: kettős életű (civil és hírszerzői) emberek félelme attól, hogy lelepleződnek, a félelem menekülésre kényszeríti őket családjuktól. A klikk összefonódik a hatalmi szervekkel: a Katonai Főügyészségen tett beadványomra, melyben feljelentettem C. J. főkapitány-helyettest, S. T. főkapitányt, H. L. személyzetiosztály-vezetőt emberölési kísérletért, zsarolásért, hivatali beosztással való visszaélésért, kényszerítés bűntettéért, nem reagáltak, pedig nyolc napon belül meg kellett volna indítaniuk az eljárást. A Katonai Főügyészség szemet hunyt felette, mert az állami érdek a törvényeket felrúghatja.

Felolvasom magának egy dolgozatomat, amit a válóperemen ismertettem a bírósággal.

"C. J. Főkapitány-helyettes túllép hatáskörén azzal, hogy figyeltet, leveleimet felbontatja. Ugyanakkor örültem is, hogy figyelnek, legalább tanulmányozhattam e réteg kiképzését, gondolatvilágát, alkalmazkodóképességét, találékonyságát, beilleszkedését a környezetbe, ill. mimikri módszerét. Tisztelt Bíróság! Tapasztalataim a következők: Követés. Egy-egy ismerősömmel való találkozásomkor szándékosan hangosan majd halkabban beszéltem, hogy odacsaljam a követő személyt: egy-egy figyelő kíváncsisága oly nagy volt, hogy megfeledkezett minden szabályról, mozdulatai, közelsége felfedte őt. - Esős időben (a cserénél) a buszra felszálló személy ruhája száraz volt (a buszmegálló a szabadban), tehát következtetni lehetett, hogy éppen akkor szállt ki a gépkocsiból. - Hirtelen helyzetváltoztatásaim a figyelőket felfedték. - Étteremben a figyelők kíváncsisága felfedte személyüket. - Ha a személy egyik fülében volt vatta, az felhívta a figyelmet a hallójáratban elhelyezett vevőkészülékre. Mindezeket összegezve megállapítható: a figyelők tapasztalatlan, kiképzetlen személyek, elemi szabályokkal nincsenek tisztában.

Levélbontás. A technika elmaradott. (Felgőzölik, a levélpapírról azonnal kópiát készítenek, majd még a nedves borítékot visszaragasztják.) Ezzel a módszerrel a boríték anyagát kifárasztják, finom gyűrődés, hajlások keletkeznek a rövidebbik szegélynél. Az expresszleveleknél az átfutási idő túl lassú. Próbaképpen január 6-án feladtam egy expresszt a szomszéd városba. A címzett 8-án kapta meg: személyesen ellenőriztem.

A figyelési és levélbontási rendszer egyben értékelve: megállapítható, hogy amennyiben ezek az emberek követnek (nem engem), az lebukással járhat. Szégyene az operatív kiképzésnek. A levélbontási rendszer csak felhívja az érintett figyelmét (jelen esetben az enyémet). Az evvel foglalkozó személyek betanult elmélet szerint végzik munkájukat, de elmaradott technikával: ilyen metódussal többet árt az országnak, mint használ. Például a levélbontásnál célszerűbb lenne új írásszakértővel megcímeztetett borítékba visszahelyezni a levelet. Kisebb a lebukásveszély.

A válóteremben felvetődött jelenségekből megállapítható, hogy a szerv már nem felderítő szervezet, hanem átfordult irányítóvá, és kihatása van a gazdasági életünkre is. A professzionális felderítő munkát az utóbbi 15 évben lealacsonyították a munka iránti érzéketlenségükkel."»

II.

«LEHETTEM VOLNA BESÚGÓ»

Debreczeni Tibor egy népművelő kollégájával beszélgetett, s egyszer csak arról folyt a társalgás, hogy kit mikor környékezett meg a «belügyi» hatalom. Édesapám, 35 éves párttagsággal a háta mögött, a hetvenes évek végén így vélekedett: «Itt, Kelet-Európában, semmi sem biztos, meg aztán a falnak is füle van.» Alig 30 éves barátja, arról ejtett szót, hogy ő alig egy évvel a fenti című cikk megjelenése előtt «lett megkörnyékezve», mégpedig lakásán, egy ifjú belügyes képében. Debreczeni Tibor az alábbiakat írta:

«A művelődési otthonban megforduló ilyen-olyan személyiségekről - a művelődési ház, ugye, közösségi találkozók helye, ahol mindenféle viták zajlanak - tehát a gyanúsakról kellett volna információkat szolgáltatnia.

Hogy adós ne maradjak, én is elmeséltem az én történetemet.

Előrebocsátom, 1974-ben én úgynevezett középkáder vagyok, értelmiségi. Osztályvezető, pártonkívüli, egyetlenként a Népművelési Intézetben, ahol többek között az amatőr színjátszás mozgalmi és metodikai ügyeit irányítom. Létezett korszak Magyarországon, amikor kedvtelésből űzött művészeti tevékenysége vezetői, játékosai megfigyelésre méltók lehettek. Az egyetem és más városok "avantgárd" csoportjainak vezetői mindenekelőtt, akik bemutatott műveikben merészeltek korukbeli társadalmi feszültségeket megfogalmazni, leggyakrabban azt, miként éli meg a kisember a hatalom függőségében , a maga kiszolgáltatottságát. Vagy abszurd műveket, a "burzsoá dekadencia" termékeit mutatták be: Jarryt, Becketet, Ionescot, Mrožeket. Az említettek nagyon nemszeretem írók voltak a kultúrpolitika irányítói szemében. Azért is megorroltak az illetékesek, hogy Grotowski is hódítani kezdett. Ezekre az előadásokra zarándoklat indult. Ez gyanús lett.

Ekkor voltam én osztályvezető, egyszersmind vezetője egy amatőr csoportnak, avantgárd együttesnek, a politikai támadásokat indukáló Vári színpadnak.

Legyünk pontosak. 1972-ben került koncentráltan a politikai hatalom konzervatív szárnyának figyelmébe az amatőr színjátszás. Ez egyet jelentett azzal. Hogy adminisztratív intézkedéseket hoztak a tanácsok: előadásokat betiltottak, forgatókönyv betanulását nem engedélyezték, a bemutatókat helyhez kötötték, a csoportok utazását megakadályozták. Most derült ki, mennyi balos, mennyi régi ávós húzódik meg a művelődésügy irányító testületében. A művelődési házak állandó látogatói lettek a civil ruhás elhárítók. Színházi szakemberek, jó nevű színházvezetők is segítettek. Írták és mondták: azért vonzanak tömeget az amatőrök, mert ők ellenzékieskednek a színpadon és egyébként sem ellenőrzik őket úgy, mint a profikat. Az amatőr táboron belül is megtaláltattak a kis tehetségű sértettek. Pl. Cs. A Népművelés c. folyóiratban egyenesen a mi nyakunkba varrta az "ideológiai fellazítást", ami - mint írta - a nyugati avantgárddal jött be hozzánk.

Hogy amatőr csoportok elleni adminisztratív intézkedés ritkaság lett volna korábban, nem mondhatjuk, de össztűzjelleget csak most öltött. S ennek oka, mint hírlett, az lehetett, hogy megerősödni látszott az MSZMP-n belül egy konzervatív irányzat, amely a hivatalosnál is jobban kívánt igazodni a brezsnyevi felfogáshoz a kultúra irányításában is. Híresztelték, hogy az 1975-ben rendezendő XI. pártkongresszuson meg is ütköznek, s hogy ki győz, azt előre nem lehet tudni. (Biszku Béla és Gáspár Sándor nevét emlegették, mint olyanokat, akik szemben állnak a Kádár-, Aczél-vonulattal, s akik mögött így szólt a fáma - a BM és a SZOT áll.)

Énhozzám az elhárítók nem kijöttek, hanem engem hívattak be. Telefonon, nem is a lakásomon, hanem a munkahelyemen.. Egy ismeretlen hangú férfi - bemutatkozott, de nevèt és rangjelzését nem jegyeztem meg - beinvitált Népköztársaság úti székházukba.

A telefon megszólalásakor 46 éves vagyok és többrendbeli félelmek hordozója, egyébként semmi hősi típus. Ültem hát az íróasztal mellett, és el kellett telni egy kis időnek, mire annyira összeszedtem magam, hogy gondolkozni kezdtem.

Talán a színjátszómozgalom problémás ügyei izgatják a BM-et? Ezt gyorsan el is vetettem. Mindenki tudta, hogy a BM kapcsolatban áll az intézet vezetőségével, hogy létezik egy elvtárs, aki időnként tiszteletét teszi az igazgatónknál. Ha tehát "a mozgalommal kapcsolatos gondjaik" volnának, nem engem keresnek, hanem a nálam feljebbvalókat. Előadásokról, fesztiválokról illetékesebbeknél érdeklődhetnek, mert a legfelsőbb pártirányítás jóvoltából magas szintű megfigyelők ültek be a nézők sorába. V. igazgató és R. a pártközpontból. Megjegyzem, hogy jelenlétük hasznosnak bizonyult a neosztálinisták offenzívájának idején. Általában menteni akartak és egyeztetni, és ezt gyakorta sikerült is.

V. volt a színjátszómozgalom ideológusa, a problémák kompromisszumos megoldásának értője. Szívesen hangsúlyozott érve: nem kell az amatőrökből mártírt csinálni. Az amatőr rendezők közül nem egy mégis a rövidebbet húzta. A legtehetségesebb egyike főként, Halász Péter Kassák színpada.

A mozgalom politikai problémái miatt engem tehát nem hívhatnak. Talán a rendezésem miatt! Féltem is ettől. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyve alapján készítettem egy színjátékot. Első változatát a főpróbán leállították. A második változat Azután címmel a Tatabányai Munkásszínjátszó Fesztiválon okozott vihart. Gondoltam, ennek a szele ért el a BM-ig. A színjátéknak egy dramaturgiailag hangsúlyos pontján leomlott a személyi kultusz korszakának végét szimbolizáló, 1956-ra utaló, emberi testekből épített szobor. Viharos, nyílt színi taps a nézőtéren, ideológiai tévelygést emlegető tetemrehívás a politikai zsűrielnök részéről, aki nem más, mint a SZOT kulturális osztályának egyik vezető tisztségviselője, M. L., és lapítás, mellébeszélés a zsűriasztal mögött. Az egyik színházi kritikus, M. G. - jellemzően a megfélemlítettségre -, aki ugyanazt a produkciót lelkesen dicsérte a debreceni egyetemi fesztiválon, most csak a rendezés szakmai értékeit emlegette. Ám az értékelés után behúzott a sötét nézőtérre, és suttogva kérdezte; miért akarnak téged kinyírni? Hát erre gondoltam akkor, amikor az elhárítók hívattak, meg arra, hogy utána a kollégák csak futtában szóltak hozzám, mintha ragályossá váltam volna.

Hívathatnak, nyugtattam magam, a beregszászi rokonaim áttelepülése végett. Nekem és testvéreimnek kellett a kezességet vállalni, hogy eltartjuk a rokonságot. Az alkalmasságot erre vonatkozóan viszont a BM-nek kellett megállapítania.

Félve-szorongva állítottam be a Népköztársaság úti "intézménybe", 11-re szólt a telefonos behívó. Bár én pontosan érkeztem, várnom kellett. Bevezettek egy üres szobába, s mondták, hogy üljek le. Olvastam könyvekből, hogy így szokták. Ez a pszichológiai gyúrás. Majd bejöttek ketten, egy középkorú, vöröses hajú, az intézeti összekötő, meg egy kellemes arcú fiatal. Az egész idő - másfél óra - alatt az előbbi beszélt, a fiatal hallgatott. Barátságos kérdések az elején, mintha csevegni hívtak volna - a bokszmeccsek elejéről ismert tapogatózó nyúlkálások -, aztán átmenet nélkül: Kazincbarcikán, rendezésünkben, nemzetközi színjátszófesztivál lesz, sokan jönnek nyugatról, mégpedig - ők már tudják - fellazítási szándékkal, és számítanak az én leleplező közreműködésemre.

Mégiscsak a mozgalom érdekli őket? Máris mondom nekik, hogy én nem tudok segíteni, nem beszélem a külföldi nyelveket. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ütőkártyákat még csak ezután fogják kirakni. Tudják ők, hogy a hazai mozgalom hangadó személyiségei közül ki, miként szól, mert lám az Országos Színjátszó Tanács legutóbbi üléséről is rendelkeznek információval. És valóban, tájékozottan mondták fel F. és P. hozzászólását. S én rögvest számba vettem a tanács tagjait, s mire a vörös arcú mondandója végére ért, nekem már megvilágosodott: az elhárító tiszt maga is úgy érvel, mint ama Népművelés-beli cikk szerzője. Tehát a spicli Cs. S ha ez igaz, akkor az igazi gyanúsított én vagyok, s akkor minden eddigi téma csak arra volt jó, hogy az én véleményemet fürkésszék ki.

- Az Országos Színjátszó Tanács üléseiről - jegyeztem meg - jegyzőkönyv készül, amelynek egy példánya az intézeti könyvtárban is elolvasható. Nem titkos. Erre láthatóan nem számítottak. A "kihallgatás" be is fejezték. Közölték, hogy folytatása következik, de nem itt, hanem egy presszóban. Nekem természetesen nem volt bátorságom azt válaszolni, hogy a további találkozókra nem megyek el. Ellenben "vendéglátóm" búcsúzóul, mintegy mellékesen, még megjegyezte: tudomásuk van beregszászi rokonaim áttelepülési kérelméről, és ők mindent megtesznek, hogy pártolóan álljanak az ügy mellé. Örültem, hogy kiléphettem a kapun, ám a rossz érzés - gyanúsított vagyok - bennem maradt.

Derűs pofát öltve ültem be az első hatósági kávézásra a dél-dunai presszóba. És nem is indult rosszul. Partnerem kellemes csevegőnek tetszett és módfelett érdeklődőnek. Mintegy ráérezve tanári kedvtelésemre, a magyarázatra, bőven ellátott témával. Kiderült, szereti a színházat, érdeklik a színházi irányzatok. Én tehát könyveket ajánlottam, felhívtam a figyelmét a mi amatőr szakanyagainkra. Egészen lazán beszélgettünk, különösen aztán, hogy kiderült, diákkorában Veszprémben a vegyipari szakközépiskolában színjátszó csoportban szerepelt, és magyartanára nekem rendező kollégám. Micsoda badarság - említettem egyszer, amit Cs. Kolléga állít, s megkérdeztem ismeri-e - ismerte -, hogy egy személy behozhat bármiféle színházi irányzatot külföldről anélkül, hogy annak társadalmi előzményei ne volnának, s elmondtam azt is, hogy Cs. Sértett ember, mellőzöttnek tartja magát, és ezért támad engem is. Hogy miért sértett? Mert avíttas rendezéseivel megbukott az amatőrfesztiválon. Másról is beszélgettünk, arról történetesen, hogy az igazgató V. és köztem miért nem harmonikus a viszony. Megkérdeztem, hogy a mozgalomról miért nem V.-vel "cseveg", avagy R.-rel, a pártközpontból, akik amúgy is kapcsolatban állnak az első számú kultúrairányítóval. Aczél Györggyel. Ő erre olyasmit felelt - kétértelműen -, hogy éppen azért. És megemlítette beregszászi rokonaim áttelepülési ügyét, mondta, hogy sínen van. Mindez már az ötödik találkozó környékén hangozhatott. Ettől az időtől kezdve lehettem volna besúgó. A kötetlen beszélgetés ugyanis, túlzásba vitt elengedettségem, tanáros infantilizmusom, amelyben volt nem kevés "rájátszás" is, meghozta eredményét. Az ifjú elhárító arról győzetett meg, hogy én nem lehetek "országos lazító", mint amilyennek Cs. Lefestett. Ám lehetek informátor. Erre a "tisztségre" alkalmassá tehet naivitásom, és az a tény, hogy nem árulok egy gyékényen V.-vel, mint hitték.

Legyek tehát betyárból pandúr - szólt körülményesen, némileg restellkedve, a hajdani színjátszó, és szóljak nékik arról, mi történik V. környezetében. Nem szükséges írásban, szóban is lehet. Égett a képem, mindezt hallva, és azért főként, mert én teremtettem olyan helyzetet, melyben az ajánlat elhangozhatott. Immár értettem, mért hangzott el időről időre, más-más hangszerelésben beregszászi rokonaim áttelepülésének ügye. (Megjegyzem, máig sem sikerült átjönniük.)

- Tehát legyek spicli? - fordítottam le ajánlatát köznyelvre.

- Ne így, ne így - válaszolta ő.

Föl kellett volna állnom, és faképnél kellett volna hagynom. Az igazság azonban az, hogy kissé meg is sajnáltam. Úgy éreztem, ő is megszégyenült.

Érveket sorakoztatva, magam előtt is pironkodva, elmondottam, mért nem lehetek besúgó.

Soha többet nem találkoztunk.

Egy beszélgetést még fel kell elevenítenem.

Alig ültünk asztalhoz, máris szóltam:

- Gratulálok a BM-klub produkciójához!

- Mihez? - így ő.

- A budapesti Színjátszó Fesztiválon, az FMH-ban bemutattak egy egyszemélyes drámát.

- És jó volt?

- Remek. Egy belügyes hadnagy alakította.