A korai őstelepesek
Amint már korábban
is említettük, László tanulmányai nélkülözhetetlen ismeretanyagot tartalmaznak
a köznépre vonatkozóan. Nagyon fontos megállapítást közöl például a Vértesszőlőstől Pusztaszerig (Gondolat,
1974.) című műve 103. oldalán:
"Tömörebb
szkíta lakosságot az erdélyi és mátraalji csoportokban kereshetünk, a többi
területeken úgyszólván csak a fejedelmi leletek szkíta jellegűek, a temetők a
földműves őslakosság temetői.".
E megállapítás az
időszámítás előtti századokra vonatkozik. A "földműves
őslakosság" tehát már e korból kimutatható. Ekkor még nemhogy a
rómaiak, de még a kelták se érkeztek meg. Még kevésbé a kései avarok. Mai
ismereteink állása szerint nehéz lenne ezen őstelepes nép magyar voltát minden
kétséget kizáróan bizonyítani, de még nehezebb az ellenkezőjét. Márpedig, ha
figyelembe vesszük a természet törvényszerűségét a nyelvek fennmaradását
illetően, akkor az őstelepesek magyar nyelvűségének lehetőségét nagyon komolyan
kell venni. A nyelvek továbbélésének szempontjából a népek keveredésének módja
két fő csoportba sorolható: 1. A nagy tömegű és gyors bevándorlás. Ha a
jövevények túlsúlyba kerülnek a helyben találtakkal szemben, akkor
beolvaszthatják az utóbbiak nyelvét. A nagyjából egyenlő lélekszámú bevándorlás
esetén inkább a helyben találtak nyelve kerül ki győztesen, bár jelentős
ötvözettel. A hódítók kénytelenek megtanulni a meghódítottak nyelvét és nem
fordítva. Ez alól csak a házi szolgák kivételek. 2. A rövidebb-hosszabb lassú
beszivárgás. Ezen esetben a folyamatosan beáramlók nyelvét a helyiek nyelve
nyomtalanul elnyelheti, még akkor is, ha hosszú távon az alaplakosság
embertanilag kicserélődik. Jó példája ez az úgynevezett nyelvcserének. Ha pedig a beszivárgás elég gyors, és az
alaplakosság gyér – pl. a Kárpát-medence hegyvidékei – a jövevények túlsúlyba
kerülhetnek, és nyelvük uralkodóvá válhat. Persze a Kárpát-medence hegyvidékei
elszlávosodásának, elrománosodásának művelődéspolitikai háttere is van. E
folyamatok és törvényszerűségek szem előtt tartásával kell vizsgálni a magyar
nyelv és a magyar nyelvet hordozó nép történetét a Kárpát-medencében. Vannak-e
további hitelt érdemlő hírforrások a Kárpát-medence őstelepeseiről?
13. kép. 1. Tiszapolgári
műveltség, 2. Bodrogkeresztúri ~, 3. Ludanicei ~, 4. Balatoni ~, 5 Péceli ~. (Kalicz N. Agyag istenek.)
A Magyar Nemzeti Múzeum kiadásában 1956-ban
jelent meg Soproni Sándor tanulmánya A négyezer éves agyagszekér címmel. Soproni
a budakalászi rézkori temető feltárása alkalmával előkerült négykerekű
agyagszekér kapcsán írta dolgozatát a kocsi kialakulásának történetéről. A
temető a péceli műveltség (13. kép) népének temetője, mely Kr.e. kétezer
táján, délről vándorolt hazánk területére. Népnevük ismeretlen. Földműveléssel
és állattenyésztéssel is foglakoztak, s jelek szerint ők hozták a kocsit
hazánkba. Soproni a következőket írja róluk:
"A
különböző temetkezési szokások kevert népességre utalnak. A kultúra népe
feltételezhetően délről, illetve délkeletről bevándorolt etnikai csoport és a
helyi őslakosság keveredéséből tevődött össze.".
Láthatjuk tehát,
hogy a különböző korok bevándorlói már letelepedett lakosságot találtak a
Kárpát-medencében, melyről mint "őslakosságról"
tesznek említést a szerzők.
Lázár István hazai író tollából jelent meg a Kiált Patak vára (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.) című
társadalomtörténeti mű, melynek első fejezetében az író beszámol a Bodrogközben
lévő karcsai templom melletti ősi temető ásatásáról, és annak eredményéről.
Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat végeztek, az embertan
tudósa – Karoson – arra a meglepő
felismerésre jutott, hogy:
"Bodrogköz népessége –
és ebben legalábbis egyelőre, egyedül álló táj- és népszigete hazánknak
– nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól,
azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább
ötezer éven át.".
Lázár a következő
bekezdésben így folytatja:
" – felejthetetlen volt látni, hogy a honfoglalók sírját a
megszólalásig ugyanolyan emberek ásták ki, amilyenek a sírokban nyugodtak.
Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák.". (11. oldal).
A "legalábbis egyelőre" megjegyzés
nyomán kérdés bukkan föl száguldó gondolataink mezsgyéjén: Más ősi "népszigetek" is elképzelhetők
a Kárpát-medencében? Talán igen. De, mint Lázár írja, a "megdöbbentő felfedezés" csak mellékterméke volt a
vérvizsgálatoknak. A tudós ugyanis nem azt kereste, hogy kik atyafiai kerültek
örök nyugalomra a karcsai földbe, hanem azt: milyen betegségek gyötörték a
hajdani embert?
Lázár az Új Tükörben Az én isteneim – 1976 –
címmel megjelent cikkében megemlíti, hogy Aszódon fennállt ezen ősparasztok
telephelye egészen a tatárjárásig. Az aszódiak elpusztultak vagy elmenekültek,
s nem tértek vissza otthonukba, de bizonyára vannak a Kárpát-medencének olyan
szögletei, ahol – mint a Bodrogközben – folyamatos az élet hosszú évezredek
viharain át egészen napjainkig. Sági
Károly régész például Keszthely környékén mutatta ki a folyamatosságot a
rézkorig. Stamler Imre háromezer éves
város nyomaira talált Somogyban. Csak kutatni kellene, s hamarosan kiderülne,
hogy e jelenségek nem is olyan egyedülállóak.
Figyelemreméltó és
elgondolkodtató megjegyzést találunk László Emlékezzünk régiekről (Móra F. Könyvkiadó, 1979.) című, a Képes történelem sorozatban az ifjúság
részére kiadott munkájában:
"A bronzkor második szakaszában és a kora vaskorban egyre inkább
kibontakozik bronzkereskedelmünk, és Skandináviában éppúgy megtaláljuk
áruinkat, mint a messze Kaukázusban.". (44. oldal.).
"Bronzkereskedelmünk"?! "Áruink"?! Kinek a
kereskedelme? Kinek az árui? A miénk, magyaroké? E kérdésekre csak László tudna
válaszolni. Legtöbbek figyelmét talán el is kerüli az ilyen és ehhez hasonló
közlés, s ha nem, hát nem tudják mit kezdjenek vele. Főképp, ha valaki
észrevette, hogy László a már korábban idézett Vértesszőlőstől Pusztaszerig
című műve 88-89. oldalán ugyanerről még így írt:
"Jutott ezekből (az árukból) a "külkereskedelem"-nek is: áruik egész Skandináviáig
eljutottak. Ezt a virágzó életet pusztította el a késői halomsíros nép
támadása.".
Itt tehát még nincs
szó sem "kereskedelmünk"-ről,
sem "áruink"-ról. Kérdés:
mi lehetet az ok vagy indíték, aminek következtében László megváltoztatta a
korábbi szóhasználatot? Elírás lenne az egész, vagy új felismerés? Esetleg
régebbi ismeret közlése? Természetesen, ha a "késői halomsíros nép" támadása a bronzkor végén virágzó
életet "mindenestől" elpusztította,
akkor valóban nem beszélhetnénk e kor előtti örökségről. Nem tudni, hogy e kor
régészeti feltárásai mennyire átfogóak. Alátámasztják-e László megállapítását,
avagy az csupán egy kidolgozatlan észrevétel? Jellegében nagyon hasonlít a
korai írók hasonló közléseire. Írásaikban ugyanis gyakran előfordul a nem éppen
hitelt érdemlő tudósítás, miszerint ennek vagy annak a népnek a támadása "mind kipusztította" ezt vagy
azt a népet. A túlbuzgó szerző aztán a következő fejezetben arról számol be,
hogy néhány évvel később a "mind
kipusztítottak" ismét harcban állnak a régi ellenséggel. Az effajta
közlések lehetnek hitelt érdemlőek megyényi területre, de aligha fogadhatók el
országnyi földrészre. Ezt igazolja Bodrogköz és Keszthely környékének
népessége, melyek nemcsak a késői halomsírosok pusztítását vészelték át, hanem
a "mindent elpusztító" tatárokét
is. László megállapítása tehát túlzottnak mutatkozik, de a súlyos pusztítás
elfogadható, ha a régészeti leletek azt igazolják.
László írja, hogy a X. században a Kárpát-medencében
a régészeti leletek egy "közép-kelet-európai
műveltségű" köznépről tanúskodnak. Az angol régész, Gordon Childe szerint az újkőkorban létezett
egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia-Kárpát-medence-Kréta-sziget alkotta
háromszögben, amelynek egyik legmarkánsabb jele a termékenységi vallás női
istenségeinek (szobrocskák) alsótestére bekarcolt háromszög volt (20. kép).
Észrevételeit 1929-ben tette közzé a The
Danube in Prehistory (A Duna a történelem előtti időkben) című művében.
Nos, ezen ősműveltség népét kellene nyomon követni egészen a X. század
halántékkarikásaiig, s nem lehetetlen, hogy egyes szálak töretlenek a hosszú
évezredek viszontagságai ellenére is. Az azonos anyagi műveltség azonban még
nem bizonyítja az azonos nyelviséget.
14. kép. Szülőföld?
Istennő szobrok Çatal Hüyükből (Anatólia)
Vannak azonban olyan jelenségek, melyek
alapján e lehetőséget nagyon komolyan kell vennünk, mint például a 14. kép
magyar olvasatának lehetősége, amely a Lamber-Karlovsky
and Sabloff Ancient Civilizations (The
Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.) című könyvben található. Több
ilyen szobrocska került elő Çatal Hüyük – Törökország – feltárása
alkalmával, mely a "szülő
asszonyt" (Woman giving birth), vagyis a termékenységi vallás
nagyasszonyát, istennőjét ábrázolja, mondják a feltárók. A "szülő" asszony
hasán (bal oldali) és térdein egy-egy bekarcolt ív látható (Tomory Zsuzsanna felismerése). A hármas halomra emlékeztetnek. A hármas halomnak –
nemzetközileg elfogadottan – elsődleges értelme: föld, de hegy és ország jelölésére is használták. Ha tehát a két
fogalmat összeolvassuk, akkor a szülőföld
olvasatot kapjuk. Bármily hihetetlen, de e kb. 8500 éves szobor jelei
magyarul olvashatók. Az olvasat helyessége persze nem állítható. (Az idegen nyelveket
beszélők kíséreljék meg a más nyelven való olvasat lehetőségét.) A jobb oldali
kép (James Mellaart: The Neolithic of
the Near East) egy másik szobrocskáról készült oldalnézetből, melyen a párduc
első és hátulsó lábai, valamint a lelógó has által képezett térségben egy nagy M alakú jel is kirajzolódik. Ez lehet
természetes jelenség is, hiszen a szobrocska dombormű, de a V alakra
szögesített has tudatosságra utal. Amennyiben így lenne, a szobrocskának
további mondanivalója is van. Kérdés: milyen üzenet rejtőzhet a nagy M alakú jel mögött? Erre a későbbiekben
még visszatérünk.
Most csak annyit, amint a következőkből ezt
látjuk, hogy az ősnép, amely a Kárpát-medencébe vándorolt, Kis-Ázsiából indult
el. Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy ezen ősműveltség népének nyelve
éppen a Kárpát-medencében maradt meg. Ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence
benépesedésének történetét és a különböző korok népsűrűségét Európa más
tájaihoz viszonyítva, akkor e lehetőség valószínűsítése nagyon is indokolt.
15. kép. Kovalovszki
Júlia térképe
A Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő
térség az emberi létfenntartás követelményei szempontjából közel se olyan
kedvező, mint a Kárpát-medencéé, ezért a népsűrűsége is alacsonyabb lehetett. A
későbbi népmozgások és nyelvi alakulások kivetítésénél e tényezőt mindenkor
szem előtt kell tartani. E térséget ugyanis egészen a "tatárjárásig"
a magyarsággal rokon vagy rokonnak vélt népek uralták, bár az alaplakosságban
az őstelepesek – nem lehetetlen, hogy a csángók őseit bennük kell keresni –
mellett, egyre jelentősebb százalékot képviselhetett a szlávság is. Amint
tudjuk a besenyők, úzok és kunok uralmát az előrenyomuló mongol hadak törték
meg, mely e térségben a magyar nyelv végzetét jelentette, amennyiben az
említettek valóban magyar, és nem török nyelvűek voltak. A Kárpát-medencében az
ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták elseperni, mert a mindenkor
magas népsűrűsége ezt kizárta. László egy térképet (15. kép) közöl Szentes
vidékéről az Árpád Népe (Helikon,
1988.) című könyvében, melyet Kovalovszki
Júlia készített – László felkérésére – az előkerült régészeti leletek alapján.
A feltérképezett területen 45 ősi, 24 avar és 16 "honfoglalás" kori
lelőhely került a térképre. Az avar és a "honfoglalás" kori
lelőhelyek együttesen se érik el az ősi lelőhelyek számát. Igaz ugyan, hogy az
avarok és Árpád népének története 560-tól 1000-ig bezárólag számítandó, míg az
őstelepeseké több ezer évre. Viszont az is igaz, hogy mennél messzebbre nyúlunk
az idők mélyébe, annál kevesebb a leletanyag. Részben azért, mert a népsűrűség
alacsonyabb volt, részben azért, mert a múló idő sok mindent elemésztett. A 45
ősi lelőhely mindenképpen figyelemre méltó
Az eddigiekben az őstelepesekről mint
őshonosokról volt szó. E szó: őstelepesek, azt jelenti, hogy e népek valamikor,
valahonnan jöttek. Hóman szerint a "kontinentális ősfajta" itt
élt már az őskorban. A The Times Concise
Atlas of World History térképe se zárja ki e lehetőséget, mert e térség már
több mint százezer évvel ezelőtt benépesedett. E térképre berajzolt nyilak
jelzik a korai ember terjeszkedésének fő útvonalait, amelyek Anatólián
keresztül, majd a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön fel
Délkelet-Európába és Közép-Ázsiába, míg a Duna mentén a Kárpát-medencén
keresztül Európa szívébe. A harmadik útvonal a Földközi- és Atlanti-tenger
partvidéke volt. A Kárpát-medence tehát Európa benépesedésének legfontosabb
útvonalába esett, mely meghatározója lett hazánk népesedési történetének
egészen a vaskorig. Az évezredek során számos nép telepedett meg a
Kárpát-medencében rövidebb-hosszabb időre, vagy állandó jelleggel. A magyar nyelv kialakulásának vagy
meghonosodásának szempontjából az a kor a mérvadó, amelyben a Kárpát-medence
népessége olyan állagra szaporodott, amikor a korhoz viszonyított tömegeivel
már képes volt beolvasztani a későbbi telepeseket anélkül, hogy saját nyelvét
föladta volna. Jelek szerint ez az újkőkorban, öt-hatezer évvel ezelőtt
történt meg. A legkésőbbi időhatárt, úgy tűnik, a Kr.e. 2000 táján délről
bevándorló és az egész Kárpát-medencét kitöltő péceli (bádeni) műveltség
(13. kép.) népének megjelenése jelezheti. E népesség valószínű Anatóliából
indult el, és sokan közülük a Cseh-medencéig jutottak. A Budakalászon feltárt
temetőjükben talált, agyagból készítet kocsi (16. kép) azt jelentheti, hogy
vándorlásuk alkalmával már kocsit is használtak. Egy másik kacsaalakú kocsit a
Belgrádi Múzeumban őriznek (16. kép), amelyről Alexander Sauvageot a Larousse féle
Világmitológiában azt írja, hogy e
kocsit halotti szertartások alkalmával használták, és a magyarok hozták
Kelet-Közép-Európába a Kr.e. XV-XIV. században. (These
chariots were connected with the custom of urn burial which the Hungarians
introduced into East Central-Europe during the XV. and XIV. century B.C., 424. oldal.). Sajnos ez a közlés egésze. Nem tudni, mire
alapozta Sauvageot e megállapítását. Gondolta: mi bizonyára ismerjük saját
történelmünket.
16. kép. A
budakalászi és a belgrádi kocsi
Mai ismereteink
szerint az újkőkorban forradalmasodott az emberi létfenntartás körülménye. Az
addig gyűjtögető, halász-vadász életmódot a termelő és állattartó életforma
váltotta fel. Nem valószínű azonban, hogy a különböző korokat éles határvonalak
választották el, de a régészeti leletek alapján meghatározott korok és időrend
alkalmas tájékozódási pontok. A termelő és állattenyésztő életformával az ember
egy bizonyos fokig sorsának irányítója lett. A létet biztosító élelmiszert már
nemcsak a természet-adta javakból tudta beszerezi, hanem annak jelentős
százalékát megtudta termelni. Az ennek következményeként beállt kedvezőbb
állapot a népesedés robbanásszerű növekedését eredményezte, melyet a
letelepedett életforma is kedvezően elősegített. Figyelembe kell venni azt is,
hogy a Kárpát-medence a földkerekség, de mindenesetre Európa egyik legkedvezőbb
tája az emberi létfenntartás biztosítására mind ma, mind az ősi időkben. Buja
növényzete és gazdag állatvilága vonzotta az őskor emberét ugyanúgy, mint ahogy
jó termőföldje és kedvező éghajlata vonzotta az újkőkor földműveseit is. Dr. Kalicz Nándor, az újkőkor kiváló
kutatója, a következőképp írta le e földművesek vándorlását:
"A legelső földműves közösségek Kis-Ázsia, Mezopotámia termékeny
területén fejlődtek ki, és hatásuk innen sugárzott szét különböző irányba, már
igen korán Dél-Balkánra is. Az élelemtermelő életmód, valószínű népcsoportok
mozgása, vándorlása révén innét jutott észak felé haladva a Kárpát-medencébe
is.". (Agyag istenek,
Corvina kiadó, 1974.).
17. kép. A földművelés elterjedése (E térkép a The Times Concise Atlas of World History nyomán
készült.)
A mellékelt térkép
(17. kép.) a földművelés elterjedésének útját mutatja. Amint látjuk, a
Kárpát-medence ebben az esetben is a szétágazás központja volt. Ma már többen
vitatják, hogy az újkőkori fejlődés és művelődés minden jelentős vívmánya
Mezopotámiából indult volna el. Nem vitatott azonban, hogy a szellemi és anyagi
műveltség ott érte el legkorábban a legmagasabb szintet, melynek hatása a
Kárpát-medencéig sugárzott. A legújabb régészeti ásatások és leletek azt
mutatják, hogy Európában, de elsősorban a Balkánon és a Kárpát-medencében
léteztek olyan ősműveltségek, ahol Mezopotámiától függetlenül, sőt azt
esetenként megelőzve korszakváltó felismerések és újítások születtek. A nemzetközi
tudományos világ egyre nagyobb érdeklődéssel tekint az Al-Duna és a
Kárpát-medence irányába, mert olyan ősműveltség leleteire találtak, amelyek
egyidősek vagy megelőzik Mezopotámia leletanyagát. A Vaskapu környékéről több
mint nyolcezer éves kőszobrok – fejek – kerültek elő. A legnagyobb meglepetést
azonban az 1963-ban a Maros menti Alsótatárlakán
előkerült írásos táblácskák (18.
kép) keltették, melyek kora és
eredetisége heves vitákat váltott ki a világ tudományos köreiben. A
hagyományosak úgy vélték, hogy azok Mezopotámiából kereskedők révén kerültek
Erdélybe. Mikor kiderült, hogy helyi agyagból készültek, akkor azt mondták: egy
mezopotámiai írástudó vetődött a Maros völgyébe, és ő készítette a
táblácskákat. De mikor a rádióizotóp vizsgálatok közel hétezer (7000) évesnek mutatták ki a cserepekkel azonos helyen
talált szerves anyagokat, akkor lecsitultak a kedélyek, mint a 19. században,
mikor Rawlinson szittya nyelvet ismert föl a sumérok nyelvében. A tárgyilagos
tudósok természetesen figyelembe veszik a korszerű vizsgálatok eredményeit, és
azok ismeretében fogalmazzák meg nézeteiket, álláspontjaikat. Bár meg kell
jegyezni, hogy a nemzetközi szakvélemény e kérdésben továbbra is megosztott.
Figyelemre méltó azonban az orosz Borisz Perlov
közleménye, melyről Bárczy Zoltán
tudósított Tatárlaka üzenete címmel
a kecskeméti Forrás 1981. novemberi számában. Perlov közli, hogy a Szovjetunió
Tudományos Akadémia Régészeti Intézete Laboratóriumának sumerológusa öt pontba
foglalta észrevételeit, megállapításait. A két első pontból a következőket
tudhatjuk meg:
18. kép. Az Alsótatárlakán talált képírásos
cserepek
"1. A tatárlakai táblácskák helyi eredetű, széles körben elterjedt
írásbeliség rendszeres darabjai.
2. Egy táblácska szövege hat ősi totemet
sorol fel, amelyek megegyeznek a Dzsemdet Naszr sumer városból származó
’listával’, valamint a magyar Körös-kultúrához tartozó temetési
pecséttel.".
Perlov szerint több szovjet sumerológus
tartja ősibbnek a tatárlakai táblácskákat, mint a legrégibb mezopotámiai írásos
leleteket. (Hasonlóan vélekedik J.A.S. Evans
az Archaeology 1977. márciusi
számában a Történelem előtti idők
újraértékelése Európában (Redating Prehistory in Europe című írásában.)
Ennek kapcsán írja Perlov; "Így kik
voltak Tatárlaka ősi lakói, akik az i.e. 5. évezredben ’sumérul’ írtak, akkor,
amikor a sumérok még nem is léteztek?". Az angol régész, Seton Lloyd
szerint a sumérok mezopotámiai megjelenésének időpontját a nyelvészek
határozták meg, melyet a régészeti leletek nem támasztanak alá. A nyelvészek az
írásfeltaláló népet nevezik sumérnak, akik szerintük Kr.e. 3500 táján költöztek
a folyamközbe. Ezzel szemben a régészeti leletek nem mutatnak törésvonalat,
azaz különbséget a "jövevények"
és a "helyben találtak" között.
Az előkerült leletek arról tanúskodnak –
mondja Lloyd –,
hogy a mezopotámiai írásbeliség a korai telepesek műveltségének egyenes
fejlődéseként alakult ki. A legősibb dél-mezopotámiai települések kb.
hét-nyolcezer évesek. E korban a Kárpát-medencében magas műveltségek
virágoztak, s jelek szerint ez volt az erdélyi írásbeliség kezdetének kora. Ha
netán az írás Erdélyből került Mezopotámiába a kezdet kezdetén, akkor annak nem
szükségszerű következménye a régészti leletekkel kimutatható törésvonal. Jelen
ismereteink szerint a Kárpát-medence ősi népe volt az írás feltalálója, s mert
írásuk jeleiben és rendszerében megegyezik a korai sumér képírással – mely kb.
ezerötszáz évvel későbbi –, arra mutat, hogy az nem önálló vívmánya Mezopotámia
őstelepeseinek, hanem Erdélyből került oda valamely úton. Ha a régészet nem tud
kimutatni számottevő bevándorlást, akkor lassú beszivárgást lehet föltételezni.
Európa, de azon
belül a Kárpát-medence benépesedésének története csak az éghajlati viszonyok és
alakulások – valamint azok hatása a növény- és állatvilágra –
figyelembevételével érthető teljességében. Európát több eljegesedési hullám
érte az elmúlt egymillió évben, mely kihatott földünk éghajlatára. E tanulmány
szempontjából elégséges, ha az utolsó eljegesedést vesszük figyelembe, és az
kivetítjük Európa benépesedésének történetére. A földtan szakemberei szerint e
jégkor mintegy 100 ezer év tartamú volt, s kb. tizenkétezer évvel ezelőtt ért
véget. Ezen időhatárok általános szemszögből nézve elfogadhatók Európára, de ha
a Kárpát-medence benépesedésének történetét Észak- és Nyugat-Európáéhoz
viszonyítva kívánjuk megállapítani, akkor a jégkor felső határának időpontját
és az eljegesedés visszahúzódását élesebb bonckés alá kell vetni.
Az utolsó jégkor
ideje alatt a Kárpát-medence erdős tundra volt. Állandó jégpáncél csak a
Magas-Tátra hegyláncát borította. A Times Atlas a jégtakaró déli határát a
Kárpátoktól jó ezer kilométerrel északra húzza meg. A Kárpát-medencét körülvevő
hegyláncolat is egy bizonyos védettséget biztosított az embernek és
élővilágnak. A gyűjtögető, halász-vadász ősember ott ütötte fel telephelyét a
legszívesebben, ahol az élelmiszer beszerzése – mondjuk egy-egy hidegégövi
nagyvad elejtése – a legbiztosabb volt. A legbiztosabb ott volt, ahol a legtöbb
volt. A Kárpát-medencében az ősember több telephelyét is megtalálták a jégkor
utolsó szakaszából, főleg melegvizű források közelében. Az éghajlat
megváltozásának következtében azonban, eme hidegégövi állatok elhagyták a
Kárpát-medencét, és a rájuk vadászó ősember, őket követve szintén.
Korábban úgy vélték, hogy a felmelegedés
lassú volt, két-háromezer évig is eltarthatott. A legújabb vizsgálatok szerint
a felmelegedést jóval gyorsabb volt, és lényegesen rövidebb időt vett igénybe.
A felmelegedés következtében az olvadó hó és jég biztosította a talaj
nedvességét, mely elősegítette a mérsékeltégövi növényzet és állatvilág rohamos
kialakulását és fejlődését. Kr.e. 6000 táján megjelentek az első földművesek.
Ezen őstelepesek természetesen délről jöttek egyre nagyobb hullámokban.
Vonzotta őket a Duna-Tisza vidékének gazdag növény- és állatvilága. Hogy milyen
volt itt az élet az újkőkor hajnalán, azt az alábbi idézet jól érzékelteti:
"A
Kárpát-medence volt a szarvasmarha legfontosabb európai háziasításának gócpontja,
mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A bivaly vad formában az újkőkor
kezdetén jutott be e területre, ... A juh háziasított formájában a
Közel-Keletről került be hazánk mai területére. A sertés helyi őseinek
háziasítását elsősorban a Kárpát-medencéből, főleg a bronzkorból lehet
kimutatni.". (László: Vértesszőlőstől
Pusztaszerig.)
A fentiek alig
hagynak kétséget a felől, hogy a Kárpát-medence az újkőkorban Európa
legsűrűbben, vagy egyik legsűrűbben lakott területe volt. Ezért a
Kárpát-medence nemcsak az állatok háziasításának volt az egyik legfontosabb
gócpontja, hanem Európa, de elsősorban Közép-Európa benépesedésének is. Amint
Európa a Kárpátoktól és az Alpoktól északra fekvő vidékei fokozatosan
alkalmassá váltak az emberi létfenntartásra, úgy ontotta népfölöslegét a
Kárpátok koszorúzta medence mindaddig, amíg az öreg földrész is benépesedett.
Ezt követően a vándorlások, pontosabban a hódítások irányát egy-egy gazdag, de
már lakott terület birtokba vétele határozta meg. Vagyis kezdetét vették Európa
napjainkig tartó küzdelmei.
19. kép. 1. Körös
műveltség, 2. Az alföldi vonaldíszes edények műveltsége, 3 A dunántúli
vonaldíszes edények műveltsége (Kalicz Nándor:
Agyag istenek)
Az újkőkorban a Kárpát-medencében három nagy
műveltségkör virágzott (19. kép). A Körös
műveltség (Kr.e. VI-IV. ezred) kiterjedt Erdélyre, a Duna-Tisza közének
nagyjából a mai határtól délre eső részére, Tiszántúlon a Berettyó-Körös
vonalától délre, valamint a Duna-Dráva szögletére. A Nagyalföld ettől északra
fekvő területe volt az alföldi
vonaldíszes edények műveltsége (Kr.e. IV-III. ezred), míg Dunántúlon a dunántúli vonaldíszes edények műveltsége (Kr.e. IV-III. ezred)
virágzott. Az utóbbi leletanyaga megtalálható a Bécsi- és Cseh-medencén
keresztül egészen a Rajna vidékéig. A mezopotámiai hatások leginkább a Körös
műveltség leletanyagán figyelhetők meg, bár egyes jelek arra mutatnak, hogy a
kapcsolat kétirányú volt. Ez egyébként, ha nem is olyan mértékben, elmondható
az alföldi vonaldíszes edények leletanyagáról is. E műveltségkörből előkerült
termékenységi vallás istennőszobrocskái széleskörű elterjedésről tanúskodnak. E
női istenségek alsótestére bekarcolt háromszög (20. kép.) a termékenység, az anyaság és a nő fogalmának
nemzetközileg elfogadott jele volt. Ilyen szobrocskák különböző küllemmel, de
azonos jelekkel és értelemmel nagy számban kerültek elő Mezopotámiában, Kréta
szigetén és szerényebb számban a Kárpát-medencében.
20. kép. Istennők a nőiség jelével: 1. Uruk, 2.
Kökénydomb, 3. Kréta-sziget
A másik figyelemre
méltó jel volt az újkőkorban a nagy M alakú
jel, melynek szerepét, értelmét a nemzetközi szaktudomány nem ismeri. Nagyon
nyomós oka lehet annak, hogy e jel megmaradt a sokkal később kialakult latin
ábécé M betűjének, sőt nagyon
hasonlít a magyar rovásírás M betűjére is, mely aligha lehet a
véletlen játéka. Inkább arra kell gondolni, hogy e jel olyan fogalomnak, vagy
egyénnek volt a jele, melynek vagy akinek kiemelkedő társadalmi szerepe volt.
Például valamely istenség m hanggal
kezdődő neve, vagy az anyasággal kapcsolatos szó, mely maradandónak bizonyult,
olyannyira, hogy jele a későbbi ábécékben is megmaradt az m hang betűjének. Elképzelhető, hogy ez is az anyaság fogalmának
egy másik jele volt. Az M jel két
felső szöge jelképezheti a női melleket, az alsószög a szeméremtestet, míg a
két függőleges a lelógó karokat. A latin Mater,
a német Mutter, az angol Mother és magyar nagy-MaMa szók, mind az anya, anyaság
kifejezői, és egy esetleges megoldás irányába mutatnak.
21. kép. A
képírás háromszögének és hármas halmának átfejlődése a sumér ékírásba
E szempontból nagyon értékes edénytöredéket
őriz a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítása.
E leleten (22. kép) az M alakú jel
és a háromszög egybe van szerkesztve, melynek bizonyára bővebb mondanivalója
van. Az M alakú jel fölött és
részben annak V szögében, az emberi
arc három szerve látható: két háromszög alakú bekarcolt szem, a vízszintesen
bekarcolt száj, és az agyagból kidomborított orr. Az arcot háromszögbe zárja az
M alakú jel V szöge és az arc fölötti vízszintes díszítővonal. Amint korábban
említettük, a háromszöget, mint az anyaság, nőiség jelét használták a női istenség, nagyasszony fogalmának
írására, kifejezésére. Ezek szerint a háromszögnek és a nagy M alakú jelnek azonos értelme lenne.
Kérdés: Ha igen, akkor miért szerkesztették a két képjelet egybe? Továbbá; mért
nem ismerték ezt föl a szakma tudósai? Hiszen az élvonalbeliek mind beszélik a
latin, német, angol nyelvet. Bármily meggyőzőnek mutatkozik is a nagy M jel imént előterjesztett értelmezése,
azt kell mondani, "más megoldás is
elképzelhető".
22. kép. A szolnoki gabonatároló edény
nyaktöredéke
Lehetséges, hogy valamely istenség neve rejtőzik
a nagy M jel mögött, de a kérdést az teszi igazán izgalmassá, hogy népnevünk: magyar is e hanggal, betűvel kezdődik.
Az igazság az, hogy nincs meggyőző, minden kétséget kielégítő ismeretünk
népnevünk eredetéről. Korábban szó esett arról, hogy némelyek népnevünk
kialakulását Kr.e. ezredre, az "uráli őshazába" teszik. Mások az arab
földrajztudós, Ibn Ruszta M.dzs.gh.r följegyzésében látják a megoldást, hozzáteszik
azonban, nem lehetetlen, hogy e mássalhangzók mögött a baskírok népneve: madzsghír rejtőzhet. Amint látjuk, a
madzsghír szóban megvan minden jegyzett mássalhangzó, és nincs több a
kellettnél. Ezzel szemben a magyar szó írásához felesleges a dzs vagy gh. Az is elképzelhető, hogy valamely madzsghír népcsoport
csatlakozott Árpád népéhez, s talán az ő véreikkel értett szót Julián barát
hungárul.
A Megyer nemzet (törzs) nevéből való
eredeztetéssel se állunk jobban. Ha alaposan átgondoljuk az Álmos nagyfejedelem
által létrehozott nemzetszövetséget, akkor ama felismerésre kell jussunk, hogy
e szövetség nem lehetett névadója az újonnan létrehozott közösségnek. Álmos a
vérszerződéssel szentesített nyolc független nemzet szövetségét hozta létre, a
Kárpát-medence elfoglalása céljából, amikor egy közös népnév gondolata szóba se
jöhetett. Ezt az akkori idők büszke, szabadszellemű eszmeisége egyszerűen
kizárta. Név és nemzetiségük szerint a szövetkezők a következők voltak: Megyer,
Jenő, Tarján és Gyarmat szabír, Kér
és Keszi onugor, Kürt köktürk, Nyék barszil(?). Ebből láthatjuk, hogy a szabír nemzeteknek se volt
egységes népneve. Hangsúlyozzuk, hogy a szövetkezők független nemzetek és nem
törzsek voltak. (Ezt a 18-19. század túlfűtött, leértékelő tudósai vélték így.)
Ez önmagában ugyan nem zárja ki az azonos nyelvűségnek lehetőségét, de kizárja
az azonos népnevet. Nyelv szerint is legalább két részre oszlottak. Lehetséges,
hogy a szabírok magyarul beszéltek, míg a többiek a török nyelvnek valamely
változatát.
Ami a névadást
illeti a Kárpát-medencében, Álmos "honfoglalói" esetében úgy
mutatkozik, hogy ama bizonyos törvényszerűség, miszerint a hódítók a névadók,
csorbát szenvedett. Erre a legjobb példának a bolgárokat hozzák fel, akik
meghódítottak egy náluknál nagyobb lélekszámú szláv nyelvű alaplakosságot,
minek következtében elvesztették török nyelvüket, de megtartották népnevüket.
Igen, csakhogy a bolgár események másképp, nem Álmos népéhez hasonlóan
zajlottak le. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből 626-ban jött létre a
Bolgár Kánság a Fekete-tenger észak-keleti partvidéke feletti térségben. A
670-es évek második felében jelentek meg az Al-Duna vidékén. Így tehát ötven év
– ami nem nagy idő ugyan – állt rendelkezésükre ahhoz, hogy egységes népnevük
kialakuljon. Ezzel szemben Álmos népének szövetsége néhány évvel a
"honfoglalás" előtt történt.
23. kép. Az egyiptomi istennő és a markol
hieroglifája
Térjünk vissza
népnevünk kialakulásának esetleges gyökereihez. A Larousse Világmitológia
(World Mithology) című könyvében található a kép, amely egy női istenséget
ábrázol (23. kép). A szobrot az egyiptomi ősműveltséget alapító nép alkotta a
Nílus sarából. Megmutattam e képet Hegedűs Györgynek, aki tizenöt évig
foglalkozott az egyiptomi képírással és nyelvvel, mondván: E szobrot oly
jellegzetes kartartással alkották, hogy azzal bizonyára mondani akartak valamit,
csak el kell olvasni. Gyuri barátom, nem kis meglepetésemre, a következőképp
olvasta a szobrocska mondanivalóját: "A
makarok", azaz "A
magyarok". A sas-fej az "a" hang és betű jele, a
kezeket a becsukott ujjakkal lehet ököl-nek
vagy marok-nak olvasni, a karokat
pedig karok-nak. De mert képírásról,
s nem betűírásról van szó, így a jelölt fogalmakból azon értékeket – szókat,
szótagokat – használjuk, melyek összeolvasásával értelmes mondatot kapunk. Meg
lehet kísérelni, például az a, az ököl és a karok összeolvasását, de ezek összeolvasásával nem kapunk értelmes
mondatot. Míg az a, a marok szóból a
ma szótagot kapcsoljuk a karok-hoz, így: makarok. A makarok!
Ehhez olvassuk a szobrocskát Isten
vagy Nagyasszony értékkel, akkor A makarok Istene vagy A makarok Nagyasszonya olvasatot
kapjuk. A képírás, vagyis fogalomírás sajátossága, hogy nem mindig lehet
betűírás szerinti olvasatot kapni. A szobrocskán látható testrészek neveiben a gy hang nem szerepel, tehát a magyar szó írásához csak a markot vagy
markol, és a karok szókat használhatták. Nos, de van-e ezen olvasatnak
valamilyen támasztéka?
Vegyük például Richard H. Wilkinson Az egyiptomi művészet olvasása (Reading Egyiptian Art, Thames and
Hudson, 1992.) című munkájában feltűntetett, idevágó képjeleket: A jel értéke a ka, míg a
kéz becsukott ujjakkal Clenched Hand (23. kép), amelyet khefa-nak olvasnak. Az 54. oldalon egy egyiptomi hieroglifa segítségével
mutatja be Wilkonson – melyen egy kötelet öt emberi kéz markol –, hogy e khefa annyit
jelent, mint „grasp”. Magyarul: markol. Ezek
szerint a jelölt fogalmak magyar értelmezése helyesnek mutatkozik. A ka pedig kar vagy karok, mert
mindkét kar jelezve van. A többes
számot az egyiptomiak is, mint a magyar a k-val képezték. Kár, hogy az
egyiptológusok nem beszélnek magyarul.
Hegedűs mondja, hogy
némely egyiptológus munkájában olyan vélemény is van, mely szerint az
ősműveltséget alapító nép egy Netra
nevű folyó mellől vándorolt el, s a Nílus mentén talált népeket megtanították makaru imádkozni. Eszerint ezen ősi nép
makar-nak, magyar-nak nevezte önmagát már 5500 évvel ezelőtt. Megvizsgáltuk a
rendelkezésünkre álló földrajzi térképeket s kerestük, hogy hol található Netra
nevű folyó. Az Északi-Kárpátokban eredő Nyitrán kívül, a szóban jöhető térségen
belül, ilyet nem találtunk. Vámos-Tóth Bátor
a Nyitra-Beszterce című
tanulmányában említ egy Nyitra nevű folyót Új-Guineában. Nem valószínű azonban,
hogy az Egyiptom ősi népe onnan indult volna el. Ellenőriztük a magánhangzós
változatokat is: Natra, Nitra, Notra, Nutra. Ilyen neveket se találtunk. Nem
lehetetlen tehát, hogy az egyiptomi ősműveltséget alapító nép a Nyitra mellől
indult el. Persze az is elképzelhető, hogy van valahol egy Netra nevű árok vagy
patak, amely a rendelkezésünkre álló térképeken nincs feltüntetve.
Tomory Zsuzsanna a Magyar –
Angol szóeredet című dolgozatához Nagyernyei
Szabó Zoltán írt előszót, melyből megtudjuk, hogy a Nílus mentén a Krisztus
születése utáni századokban élt egy "makourai"
nép, és létezett egy "Makourita"
királyság. Ime:
“M-K-R népnév-jelölés fordul elő a korai ókorban É-Afrikában.(Geography
IV.2.19. Monneret de Villard, 1938:92); Ptolemy
a Kr.u. 2.sz.-ban a Nílus nyugati oldalán lakó “Makourai” népről és Makourita királyságról ír; Makouria a Kr.u. V.
sz.-ban a Nílus 3. és 5. vízesése között, a Nílus mindkét partján Ó-Dongola
fővárossal Nobata-ban volt. (Christopher Ehret és Merrick Posansky: The Archaeological and
Linguistic Reconstruction of African History. Univ. Of California Press,
Berkeley, CA., 1981/2.pp.12-52.)”
Ezen ismeretek birtokában megkísérelhetjük a
szolnoki edénytöredék két jelének, a nagy M
alakú jelnek és a háromszögnek az
olvasatát. E cserépdarab az alföldi vonaldíszes edények szakálháti csoportjából (24.
kép) való, amely a Nagy-alföldön
Kr.e. 3500-3200 között virágzott. Tehát e lelet is, mint az egyiptomi
szobrocska kb. 5500 éves. Amennyiben a Nílus vidékére vándoroltak valóban a
Kárpát-medencéből indultak el, és magyarnak nevezték magukat, akkor feltehetően
a két jel összeolvasása az egyiptomi szobrocskával azonos fogalmat örökített
meg. Az M jel a magyar népnév, a
háromszög pedig Isten vagy Nagyasszony értékkel olvasandó. Ebben
az esetben is megkapjuk a Magyarok
Istene vagy a Magyarok Nagyasszonya olvasatot.
Ez pedig megerősítheti az Anatóliából előkerült szülő-anya szobrának
magyar olvasatát, mint szülőföld, és
azt, hogy ezen ősi nép nyelve a magyar volt. E szoborral (14. kép) kapcsolatban
megemlítettük, hogy az oldalnézetből készített képen az M alakú jel is látható. Így tehát a mondanivaló tovább bővülhet: Magyar szülőföld? Hát nem csodálatos?
Ezen olvasatok helyessége természetesen nem állítható, de az igen, ha a jelzett
fogalmakat összeolvassuk értelmes magyar mondatokat kapunk, míg az angol vagy
német nyelv segítségével ez nem lehetséges.
24. kép: 1.
Dunántúli vonaldíszes edények műveltsége,
2. Bükki ~, 3. Alföldi
vonaldísze edények ~, 4. Szakálháti ~, 5. Bánáti ~.
25. kép. Az M jeles
edénytöredék a szakálháti műveltségből és az Uruk-i cserép
A szolnoki cserépdarab egy gabonatároló edény
nyaka volt, amelyen apró bekarcolásokat is látunk. Az istenség, a nagyasszony
fogalmát jelölő háromszögből hullanak alá. A mezőgazdaság gépesítése előtt a
parasztok kézzel szórták, vetették el a magot. Az edénytöredéken tehát a
lendülő kézből földre hulló magvakat látjuk. Minden bizonnyal az Isten áldását
kérték a vetésre, a jó termésre. A nagy M alakú jelről még tudnunk kell, hogy a
mezopotámiai Uruk műveltség Szem templomában több ezer e jellel ellátott cserepet
(24. kép) találtak. Az Uruk műveltség Kr.e. 3200-zal kezdődött, tehát akkor,
mikor a szakálháti befejeződött. Elképzelhető, hogy a nagy M alakú jel is, mint
korábban a képírás a Kárpát-medencéből került Mezopotámiába? Amennyiben igen,
úgy ezt is a kétirányú kapcsolat tanújának kell tekinteni.
26. kép. Az újkőkori bütyöklábas és a
bronzkori kunszentmártoni edény
Vannak még további
érdekességek is, amelyeket nyelvünk kárpát-medencei ősisége mellett szólnak.
Itt van például lábos edényünk neve.
Vajon honnan kaphatta nevét? Vajon mi az értelme e szónak: lábos? Vajon milyen ősi e szó? A Szolnoki Múzeum újkőkori
leletkiállítása között bütyöklábas
edényeket (25. kép) is látunk, melyek a Körös műveltségből valók (kb. 7000
évesek), és Szajol-Felsőföldön kerültek elő. Egy másik bronzból készült, "emberi lábakon" álló edény
Kúnszentmártonról való, és kb. 3300-3400 éves. A magyar pásztoroknak talán a
mai napig vannak öntöttvasból készült háromlábú edényeik, melyet a parázs fölé
helyeznek, hogy ételüket megsüssék vagy megmelegítsék. A lábos edényünknek már
nincs lába, de megtartotta ősi nevét, és e névnek ma is értelme van, ha
ismerjük a történetét. Bizonyára más népeknek is volt hasonló edényük. Nézzük
tehát, hogy a német, az angol, a spanyol és a latin nyelvben találunk-e
összefüggést a láb és a lábos neve között? Lábnak nevezzük együttesen a lábfejet, a lábszárat és a
combot:
Magyar : láb lábfej lábszár lábas
Német : Bein Fusz
Unterschenkel Kochtopf
Angol: : leg foot shin pan
Spanyol : pierna
pie pierna cacerola
Latin : pes crus patella
A bemutatott négy nyelv egyikében se mutatkozik összefüggés a
láb és a lábos-lábas neve között. Úgy látszik ilyen "véletlenek" csak a magyar nyelvben vannak.
Most lépjünk időben
egy nagyot előre, Kr.u. 359-be, mikor II.
Konstantinus római császár Aciminkumban (Szirmium közelében, Belgrádtól
nyugatra a Száva-mentén) beszédet mondott a meghódítottaknak, akikre nagyon
súlyos adóterheket rótt ki. A kiszolgáltatottakat szerette volna meggyőzni
jóindulatáról, de mikor azt mondta, hogy adókat fizetni kell, akkor egy polgár
a császár irányába hajította csizmáját, és azt kiáltotta: "marha, marha".
E történetet Ammianus Marcellinus írta le a Rerum Gestarum című művében. (XIX. 11. fej. 10. szak.) Ki lehetett
az, aki 1641 évvel ezelőtt a Szerémségben, a Dráva és Száva között, Belgrádtól
nyugatra a római császárnak azt kiáltotta: marha,
marha? Ez szintén a Kárpát-medence alaplakosságának magyar nyelvisége
mellett szól
Az előzőekben
elmondottakat összegezve az mutatkozik a legvalószínűbbnek, hogy: Mezopotámia,
Egyiptom és a Kárpát-medence őstelepes földműves népének a szétválását
valamikor a jégkort követő ezredekben kell keresni. E nép közös őshazája
valószínű a mai Törökország és Észak-Szíria lehetett. Legalábbis a
népvándorlások, helyesebben talán terjeszkedések útvonalából, az éghajlati
viszonyok alakulásából és a régészeti leletek alapján is erre lehet
következtetni. Ez azonban semmit se von le a mezopotámiai sumérnek nevezett és
az egyiptomi őstelepes nép magyar vonatkozású hagyatékának értékéből. Ha
ugyanis ezen ősi népek nyelve valóban magyar volt, akkor írásos hagyatékuk
felbecsülhetetlen érték a magyar nyelvi és szellemi műveltség kincsestárában.
Hiszen ezen írások a magyar nyelv ősalakját örökítették meg. Mezopotámia és a
Kárpát-medence legősibb képírásos leleteinek hasonlóságát a nemzetközi
szaktudomány is elismeri. A magyar és sumér nyelv közeli rokonságát vagy
éppenséggel azonosságát nem kisebb tudósok, mint Rawlinson, Lenormant, Sayce,
stb. már a XIX. században megállapították. Ezt erősítették meg a XX. században
Varga Zsigmond, Gosztony Kálmán, Götz László és mások. A jövőben nagyobb
figyelmet kell fordítani a krétaiak nyelvére, mert Gordon Childe szerint ők is
e műveltségkörbe tartoznak. Ez vonatkozik Anatólia, vagyis a mai Törökország
újkőkori leletanyagára is, amelyek magyar szempontból nagyon értékes
ismeretanyagot tartalmazhatnak. Erre utal a termékenységi vallás istennőjének
lehetséges magyar olvasata is: szülőföld.
Mindezt figyelembe véve azt kell mondani: a Kárpát-medence, Mezopotámia és
Egyiptom őstelepes népe nem származhatott egymástól, hanem egy ősnép egymástól
elvált tagjainak tekinthetők, tehát testvérnépek voltak. Ezt hirdette egyébként
Magyar Adorján is.
Nemzeti szempontból
tudni kell, hogy a magyar származástudat új megfogalmazásának korát éljük, mely
nélkül a nemzeti önismeretünk és önbecsülésünk mankókon jár. A finnugor
származástudatot még nem adtuk fel, a sumért még nem fogadtuk el. Amennyiben az
e tanulmányban előterjesztettek az elkövetkező évtizedekben igazolást
nyernének, úgy a jelen bizonytalanság szerencsésnek is mondható. Kár lenne a
finnugor tévtant felcserélni a sumér, az egyiptomi vagy akár az ujgur
származástudattal, ha azok legföljebb csak részletigazságnak bizonyulnak. Az
átmeneti időt arra kellene használni, hogy összegyűjtsük mindazon nyelvi,
embertani, régészeti és műveltségi adatokat, amelyek kiértékelt eredményeire
szilárd és megbízható alapokon álló eredet- és őshazatudatot építhetünk. Ennek
alapkövetelménye, hogy megszabaduljunk a belénk jegesedett tantól: valahonnan jöttünk. Igen, jöttünk! De
mikor? Ez nagy különbség!
Link:
Eredetünk és Őshazánk - III. rész
Eredetünk és Őshazánk - II. rész
Eredetünk és Őshazánk - I. rész
A magyar nép történelméről
1. 2. 3. 4. 5. 6. oldal
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr
©
IRODALMI GALÉRIA -
FIGYELŐ -
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1