Ősnyelvek új
látószögből
A tudomány már
mintegy másfél évszázada küszködik azzal, hogy megállapítsa és rögzítse a
különböző nyelvek kialakulásának helyét, vándorlásának útvonalát. E nemes igyekezetben –
természetesen – a nyelvészek érdemelték ki a babért, akik felállítottak egy
sereg szabályt, melynek alapján elvégezték a nyelvek rokonítását és a
nyelvcsaládokba való besorolását.
Ez idáig rendjén is lenne. De e buzgó, talán
túlbuzgó nyelvészek nem elégedtek meg ily szerény eredménnyel. Továbbmentek.
Úgy vélték, a különböző nyelveket hordozó népek történetét ők, csakis ők
hivatottak megírni. Ahhoz, hogy egy nép történetét meglehessen írni, meg kell
találni kialakulásának helyét, azaz őshazáját. De hát hogyan állapíthatja meg a
nyelvész valamely nép őshazáját? Nagyon egyszerű. Meg kell keresni a rokon
nyelvekben az azonos szavakat, főleg növény- vagy faneveket, melyek megvannak
minden, vagy a legtöbb rokon nyelvben. Az őshaza ugyanis ott volt, ahol e
növény vagy fa megtalálható, vagy valamikor létezett. E ragyogó következtetés
ésszerűségéhez aligha férhet kétség, gondolják a nyelvészek.
Az amerikai tudós, Grover S. Krantz is szabályokat állított föl az
európai nyelvek kialakulásának kutatásához. Az eredményt az Európai nyelvek
földrajzi kialakulása (Geographical Development of European Languages,
Peter Lang, New York, Bern, Frankfurt am Main, Paris, 1988) című dolgozatában
írta meg, melyet az Amerikai Egyetemek tanulmánysorozatában adtak ki. A szerző
új szempontok figyelembevételének segítségével kívánja a kérdés megoldását egy
esetleg gyümölcsöző irányba terelni. Krantz Washington Állam Egyetemén az
embertan tanára volt (ma már nyugdíjas), aki az általa kidolgozott módszerrel
elsőnek az északnyugat-amerikai indiánok nyelvét vizsgálta meg.
Krantz módszerének gerincét a következő
tényezők képezik:
1. A népek miért költöznek el lakhelyükről,
miért nem maradnak helyben?
2. Miért oda, s miért nem más helyre
költöztek?
3. Miért akkor, miért nem máskor költöztek?
4. Miért ők költöztek oda és akkor, s miért
nem más nép?
5. Hogyan oldották meg a letelepedést a már
helyben lakók ellenében?
Krantz írja, ha ezen alapkérdések
bármelyikére nincs kielégítő válasz, úgy az előterjesztett megoldást nem lehet
komolyan venni. A népek ugyanis nem kedvtelésből költöztek el lakhelyükről,
hanem azt mindenkor a létfenntartás, a megmaradás követelményei határozták meg.
Éppen ezért, a valóban nagy lélekszámúnak mondott népvándorlásokat újra kellene
vizsgálni. Népvándorlás nem tévesztendő össze az ilyen-olyan, kisebb-nagyobb
katonai vállalkozással, hódítással, melyeket korábban – egyesek talán továbbra
is –, népvándorlásoknak tartanak. Ilyenek esetében az alaplakosság – elsősorban
a földműves – nem mozdul. A meghódított nép pedig rendszerint sem fajilag, sem
nyelvileg nem azonos a hódítóval. Szigorú követelmény a kidolgozott módszerek,
szabályok következetes alkalmazása minden népmozgás esetében. Krantz írja, hogy
e szabályok kidolgozásánál az ismert történelem irányadó ugyan, de nem tekinti
csalhatatlannak sem a történetírást, sem saját módszerét.
Az első követhető népvándorlás, pontosabban
terjeszkedés az újkőkor hajnalán, Kr.e. 8150 táján Palesztinából indult el a
szélrózsa minden irányába, melynek okozója a túlnépesedés volt. Krantz "afro-ázsiainak" nevezi e népet.
Jelek szerint a túlnépesedést az élelemtöbblet tette lehetővé, melyet egy
vadbúzafajta, a tönkölybúza (Emmer wheat) termesztése eredményezett. Tudni
kell, hogy a kezdetleges gazdálkodás korában a népsűrűség átlaga 1 (egy) fő/km2
volt. Ezzel szemben az évezredekkel később kifejlődött nagyállattartás
területein 0.25 fő, míg a kezdeti gyűjtögető, halász-vadász életmód korában 0.1
fő volt a népsűrűség km2-ként. Ezen adatok ismerete alapvetően
fontos, mert a népterjeszkedés esetén a népsűrűség meghatározó tényező lehet
mind faji, mind nyelvi vonatkozásban. Kérdés: Számszerűleg milyen arányban
voltak a jövevények a helyben találtakkal szemben? Az elvándorolni vagy
terjeszkedni kényszerült nép nem telepedhet le olyan területre, ahol a
népsűrűség már elérte vagy megközelítette az eltartóképesség felső határát.
Legfeljebb elűzhette egy kiszemelt terület népességét, ha ehhez megvolt a
számbeli fölénye vagy magasabb harci készsége. A gazdálkodás kezdetén erre nem
is volt szükség, mert az emberi létfenntartás követelményeire alkalmas
területek népsűrűsége 0.1 fő vagy az alatt volt. Először tehát saját
környezetüket kellett feltölteni, s miután a népsűrűség elérte az 1.0/km2,
akkor kényszerültek a fokozatos terjeszkedésre.
A szaporulatot, azon keresztül a terjeszkedés
gyorsaságát számos tényező befolyásolta; a megmunkálásra alkalmas új területek
mennyisége és minősége; az éghajlati viszony, a hőmérséklet, a nappali órák
száma, az évi napsütés és a termőévszak hosszúsága, mint legfontosabb tényezők.
Krantz számításai alapján arra az eredményre jutott, hogy egy bizonyos
irányban, átlagban 150 évre volt szükség 200 km-nyi terjeszkedésre, de Európa
északibb vidékein elérhette az 500 évet is. A legészakibb vidékek, ahol a
termőévszak 120 nap alá süllyed, gazdálkodásra már nem alkalmasak. Ott már csak
az állat-, majd pedig a rénszarvastartás biztosíthatja a megélhetést.
Az afro-ázsiaiak Kr.e. 5150 táján érték el a
Gibraltárt, de mert a hajózáshoz nem értettek, nem tudtak átkelni a
tengerszoroson. A túloldalon viszont létezett ebben az időben egy pásztornép,
akik értettek a hajózáshoz is. Krantz ezeket tengeri-pásztoroknak (Sea Shepherds) nevezi. Véleménye szerint ezek
szállították át az afro-ázsiaiakat, akik Kr.e. 4550 tájára benépesítették
Ibéria földművelésre alkalmas területeit. Krantz bennük látja a baszkok őseit.
Anatóliából, a mai Törökország délkeleti
részéből Kr.e. 8000 táján, tehát 150 évvel a palesztin kiáramlás kezdete után,
elindul egy másik hullám, amely viszont Európa irányába terjeszkedett. Krantz
ezeket indo-európaiaknak nevezi, akik
megakadályozták az afro-ázsiaiak északi irányú terjeszkedését. A túlnépesedést,
pontosabban a bőségesebb élelmezést itt is a tönkölybúza termesztése tette
lehetővé. Palesztina és Délkelet-Anatólia 400 km-re van egymástól, a százötven
év nem mutatkozik elég időnek ahhoz, hogy a Palesztinából elinduló népesség
elérje Anatólia e területét, de nem kizárható. Nagyobb a valószínűsége annak,
hogy az eredményesebb búzatermesztés módjának híre jutott el Anatóliába, vagy
azt helyiek ismerték fel.
A tönkölybúza harmadik központja a
Kaukázus alatti, míg a negyedik a Fekete-tenger északkeleti partvidéke feletti
térség. E területekről is elindultak a terjeszkedések, nem sokkal az előző
kettő után. Magyar szempontból azonban a Délkelet-Anatóliából elinduló
“indo-európai” népesség terjeszkedését kell követnünk, akik az Égei-tenger
szigetei át, Kr.e. 7100 táján léptek Európa földjére, azaz a Balkán délkeleti
csücskére. Innen terjeszkedtek tovább északra a Balkán, majd Ukrajna vidékeire.
A Morava völgyében terjeszkedő főág a Kárpát-medence irányába vonult. Erdély
területét Kr.e. 6400, míg Dunántúlt Kr.e. 6050 táján érték el. A Nagyalföldet,
néhány kezdetleges gazdálkodásra alkalmas területet kivéve, kemény talaja miatt
kikerülték, írja Krantz.
27. kép. E térkép
Grover S. Krantz térképe nyomán készült
A Balkánon az indo-európaiak megjelenésével
kezdetét vette az állatok háziasítása, ami rövid időn belül a Tiszántúlon élő
halász-vadász őslakók körében is elterjedt, ez viszont lehetővé tette a nagyobb
népszaporulatot. Krantz nem foglalkozik a Tiszántúl népsűrűségével, de e sorok
írójának az a gyanúja, hogy lényegesen magasabb lehetett az átlag állattartó
vidékek népsűrűségénél. Ha nem így lett volna, a jövevények között biztos
akadtak volna olyanok, akik felcserélték volna a nehéz földművelést a könnyebb
pásztorélettel.
Krantz a Tiszántúl pásztornépét 12 törzsbe
vagy nemzetségbe sorolja. Északon, ahol a legszélesebb, négy nemzetség élt.
Alattuk – bár keskenyebb területen – szintén négy, azok alatt három, és legalul
egy nemzetség helyezkedett el egy délfelé szűkülő háromszögben. Nyelvüket
Krantz "uráli", azaz "magyar"
nyelvnek nevezi. Krantz az általa felállított, és minden európai nyelv
kialakulására következetesen használt szabályok alapján arra az álláspontra
jutott, hogy az urálinak nevezett nyelvek kialakulásának helye nem az Urál
vidéke volt, hanem a Kárpát-medence, azon belül pedig a Tiszántúl. Erről Krantz
könyve 11. oldalán a következőket írja:
"Általában úgy vélekednek, hogy az uráli
magyarok keletről jöttek Magyarországra Kr.u. a 9. században. Ezzel szemben úgy
találom, hogy a többi, uráli nyelveket beszélők terjeszkedtek Magyarországról
az ellenkező irányban, sokkal korábban.". (It is usually stated that the Uralic Magyars moved into Hungary
from an eastern source in the 9th Century A.D.. I find instead that all the
other Uralic speakers expanded out of Hungary in the opposite direction, and at
a much earlier date.).
Krantz meg is jegyzi könyve 72. oldalán,
amennyiben ezen új felismerés megállja a helyét, úgy „a magyar nyelv Európa legősibb
helyhez kötött nyelve” („Hungarian
(Magyar) is actually the oldest in-place
language in all of Europe”), kialakulása az átmeneti kőkorba (mezolitikum)
vezethető vissza. A rokon nyelvű népek innen vándoroltak ki, és nem fordítva. A
terjeszkedés Kr.e. 6200 táján kezdődött északnyugat, észak és északkeleti
irányban. Miután az északi ág elérte a Balti-tengert, ők is északkeleti irányba
folytatták útjukat, mígnem elérték mai elhelyezkedésüket. Elképzelhető, hogy
ezen a Kárpát-medencéből elvándorló népek valamelyike őrizte meg az őshaza
emlékét, s visszaköltözését örökítette volna meg a Csodaszarvasmonda? Hunor és Magyar őseik földjére igyekeztek
vissza, ahol velük azonos nyelvű népet találtak. Elgondolkodtató!
Kr.u. 200 táján a csoroszlyás vaseke
forradalmasította a földművelést. Korszakváltónak számít. Krantz ezen ekének a
feltalálását az Északkeleti-Kárpátokon belül a magyar és szláv nyelvterület
határvidékére, de inkább a magyar nyelvterületre teszi. Ezen ekével kapcsolatos
szavak viszont szláv eredetűek, ezért úgy gondolja, egy szláv közösség lehetett
a feltaláló. Bárczy Géza Szófejtő
Szótára szerint az eke szavunk a
csuvas "aka" szóval azonos.
Az eke alkatrészeinek neveit; csoroszlya,
gerendely, gúzs, taliga szláv szavakból vezeti le. De mi lenne, ha e szavakat ők vették volna
át tőlünk? Mármint az őstelepes néptől!? A korábbi ekét "aratum"-nak nevezték. Bárhogy legyenek is a dolgok, e
vaseke elindult hódító útjára.
A korai fa-, esetleg csontekékkel
csak egy árkot lehetet húzni a földbe, s nem voltak alkalmasak a kemény talaj
megmunkálására, míg a vasekével át lehetett és lehet fordítani a földet, és
alkalmas a mélyszántásra, a kemény talaj feltörésére is. Krantz úgy gondolja,
hogy ezen ekét a magyarok kezdték először szélesebb körben használni, mert
észak és északkeleti irányba kibővítették a magyar nyelvterület határát kb. 40
kilométerrel. A szlávoknál mintegy 30 évvel később kezdődött el a széleskörű
használata, de sokkal nagyobb lendülettel. Valószínű ennyi időre volt szükség,
hogy az új találmány átjusson a Kárpátokon. Az eke használata rohamosan terjed
a Kárpátok koszorúján kívül. A szlávoknál népesedési robbanás állt be. Az
elkövetkező öt-hatszáz évben körülvették a Kárpát-medencét, kivéve nyugaton. Benépesítették
a fehérorosz és orosz területeket a Ladoga-tó vonaláig. Délen a magyar
nyelvterület háromszögének csücskét is ők hódították meg. Ebben Krantz valószínű
téved. Nem vette figyelembe, hogy e terület a török időkben eléggé
elnéptelenedett, s miután a török kiszorult Magyarországból, a Habsburgok még a
helyben maradt magyarokat is kiűzték, és 40 000 szerb családot telepítettek
helyükre.
Igaza lehet viszont Krantznak, hogy
a harminc éves előny ellenére a magyaroknál lényegesen lassabban terjedt a
vaseke használata, mint a szlávoknál, így a népsűrűség mérsékeltebb emelkedése
nem okozott oly rohamos arányú terjeszkedést, mint a szlávoknál. A könnyebb
pásztoréletet ugyanis nem szívesen adják föl az emberek a nehezebb földműves
életért. Miután a szlávok körülzárták a Kárpát-medencét, a magyarok csak
nyugati irányba terjeszkedhettek. El is érték a Bécsi-medencét, de nem
elégséges számban ahhoz, hogy az ott élő népek nyelvét be tudták volna
olvasztani. E vidékeken az indo-európai földművesek éltek, s miután megismerték
a jövevények ekéjét, ők maguk is használni kezdték, tehát a szaporulat náluk is
emelkedett. Ezzel szemben Dunántúlt ellepték elég nagy számban, így az uralkodó
nyelv itt is a magyar lett.
Krantz egyes véleményéből,
megállapításából kiérződik, hogy nem ismeri a magyarság vagy a Kárpát-medence
részletes történetét, ezért következtetései is részleteiben tévesek lehetnek,
de ez nem változtat a lényegen, az egészen. Nem érti például, hogy Románia
szívében – Székrelyföldön – hogyan, mikor telepedett meg egy olyan nagy számú
magyar nyelvű népesség? Nem szól a dákó-román származáselméletről, de
vonalvezetéséből az tűnik ki, hogy helytállónak tartja. Nincs munkájában
említés a sumérokról, de mert Krantzot számosan fölkeresték emiatt, a magyar
nyelvű kiadás függelékében ezt írja:
"A magyar Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb
proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változott.
Nem lenne szabad meglepődni azon, hogy a magyar és sumér nagyon hasonlóak. Néhány
lelkes kutató állításával ellentétben – hogy korai vándorlás történt volna
Magyarország és Mezopotámia között (egyik vagy mindkét irányban) – a nyelvészeti hasonlóságuk egyedül
abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi
törzs bármely másik tagja.".
Mi is úgy gondoljuk, hogy a magyar
és sumér nyelv többet őrzött meg a közös ősnyelvből, mint e nyelvcsalád bármely
más tagja, de nem hinnénk, hogy a magyar nyelvet az afganisztáni, altáji nyelvű
juhpásztorok hozták volna a Kárpát-medencébe. E tanulmány egyik fontos tétele,
hogy bemutassa a Kárpát-medence és Mezopotámia ősi telepeseinek azonos tőről
való származását, amelyet a nyelvi rokonságon túl, az újkőkori régészeti
leletek nagy hasonlósága is alátámasztani látszik. Ez pedig csak úgy képzelhető
el, hogy a Kárpátok által körülzárt és elszigetelt medencében megtelepedett
népesség az ősmagyar nyelvet beszélte, mely a sumérek nyelvével azonos tőről
szakadt. A magyar és sumer nyelv közötti hasonlóság lényegesebben nagyobb, mint
a sumér és török nyelvek között, ezért nem valószínű, hogy a magyar nyelv az
altájiból alakult ki. Ha figyelemmel kísérjük Közép-Ázsia benépesedésének
történetét, akkor úgy tűnik, hogy az uráli és altáji nyelv közös tőről sarjadt.
Ha tehát, az uráli és altáji nyelv egy azonos ősnyelvből alakult ki, akkor meg
kell kérdőjelezni ama bizonyos "indo-európai"
népesség nyelviségének mibenlétét is. Krantz ugyanis nem szolgál olyan tárgyi
tanúkkal, mint a 8500 éves anatóliai szülő anya és a bekarcolt hármas halom
lehetséges szülőföld, mi több magyar szülőföld olvasata, valamint az
egyiptomi istennő és az alföldi cserép jeleinek lehetséges olvasatai.
Krantz egyik legsarkalatosabb, leglényegesebb
álláspontja határozottan visszautasítja a katonai jellegű hódításokat mint „népvándorlásokat”. Népvándorlást csak
az ősi halász-vadász és kis lélekszámú csoportokra fogad el. Népmozgásokra a
helyesebb kifejezés a terjeszkedés, a fokozatos terjeszkedés. Ennek figyelembe vétele nagyon fontos
a Kárpát-medence népi és nyelvi történetének alakulásában. Téves, sőt
félrevezető az a felfogás, hogy például a rómaiak, gótok, gepidák, vandálok,
stb., de Árpád népének hódítása idején is, a Kárpát-medence alaplakosságát is e
hódító népek adták volna. Érdemes megjegyezni, hogy Krantz határozottan
visszautasítja az altáji népek, mint például a szittyák indo-európaisítását is.
Krantz munkája mindenképpen
alátámasztja Magyar Adorján, Marjalaki Kiss Lajos, és mindazok álláspontját,
akik a magyarság és a magyar nyelv kialakulását a Kárpát-medencébe helyezték.
A kétnyelvűség
körüli gondolatok
A
bizánci császári híradások alapján a magyar történetírás azon álláspontra
jutott, hogy a magyarság kétnyelvű volt. S mert a hivatalos történészek a
magyarság egészét Árpád népétől származtatják, így a kétnyelvűség is rájuk
vonatkozik. Ennek az előzőekben tárgyaltak alapján nagyon nagy a valószínűsége.
Igen ám, de a hivatalosak Árpád népét nyelvileg egységesnek tartják,
csak a csatlakozó kabarokat vélik más nyelvűnek. Ezzel szemben a jelek inkább
arról vallanak, hogy Árpád népe se volt egységes nyelvileg, s a csatlakozó
kabarokkal a más nyelvűek – ha a szabír nemzetek magyar nyelvűek voltak – adták
a nagyobb százalékot. Jó lenne tudni, legalább megközelítőleg, hogy milyen
százalékban volt képviselve mind az egyik, mind a másik nyelv. Sőt azt is jó
lenne tudni, hogy melyik volt ez a bizonyos másik nyelv. Valószínű valamelyik
török nyelvről lehet szó, s talán nem is egyről, esetleg annak több
változatáról. Bárhogyan legyenek is a dolgok, a lényeg e kérdés vizsgálatánál
is kisiklik a helyes látószögből.
A
bizánci császári udvarban jól ismerték Árpád-ágbeli őseinket. Bölcs Leó szövetségben állt velük, s a
későbbiek során, amint tudjuk, eleink sok borsot törtek a császár fiának orra
alá. A híradás hitelességében tehát nem lehet kételkedni. Nagy Sándor írja A magyar
nép kialakulásának története című értékes munkájában, hogy A tihanyi apátság alapítólevelében
(1055) is van egy megjegyzés, mely a kétnyelvűségre utal. E megjegyzés arról
tudósít, hogy a latin szövegbe szőtt magyar nyelvtöredékek a "szolganép"
nyelvéből valók. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy Árpád népe és a
kései avarok által szolgasorba vetett őstelepesek nyelvtöredéke került az
alapító levélbe, de lehet úgy is, hogy e korban már szolgák voltak a korábbi
hódítók – legalábbis a királyi birtokokon –, ugyanúgy, mint az őstelepesek. Sőt,
az se lehetetlen, hogy a szolganép nyelve a királyi udvar és papság latin
nyelvétől lett megkülönböztetve. Nem világos tehát, hogy a szolganép nyelve
melyik nyelvtől különül el, de nem kételkedhetünk a szolganép magyar
nyelvűségében.
Elképzelhető,
hogy Bíborbanszületett Konstantin császár
is csak a hallottak alapján említette meg a magyarok kétnyelvűségét. Egyesek
úgy vélik, hogy Bulcsú és Tormás horkák révén jöhetett szóba
bizánci útjuk alkalmával. Persze az se lehetetlen, hogy a császár udvarában
megfordult olyan "magyar" előkelőség, aki nem magyarul beszélt. Már
éppen ideje lenne, hogy e kérdés is tisztázódjon, de ha a magyar
történettudomány fellegváraiban úgy gondolják, hogy nem lesz miről írni, ha a
részletkérdéseket is megoldják, akkor tőlük nem sokat várhatunk. Mégiscsak
sajnálatos, ha nem szégyenletes ténynek kell tartani, míg sok szó esik a
kétnyelvűségről, csak magánvélemények vannak ama bizonyos másik nyelv
mibenlétéről. S ha e másik nyelv olyan jelentős lett volna, akkor hogyan
tűnhetett el oly gyorsan és nyomtalanul? E nyelvről a későbbiek folyamán is
kellene, hogy legyenek följegyzések, szájhagyományok. Azt is nehéz elképzelni,
hogy egy jelentős népréteg – még ha kisebbség volt is – oly könnyen föladta
volna nyelvét ott, ahol arra nem kényszeríttették. Századokkal később is
nyomainak, szigeteinek kellett volna lenni e nyelvnek. Miután a nyugati mintájú
királyság meghonosodott hazánkban – Kr.u. 1000 –, a királyi és főúri udvarból a
latin, a német és szláv nyelv egyre inkább kiszorította a magyar nyelvet – ha
egyáltalán beszélték – olyannyira, hogy később azt igyekezett majmolni a
köznemesség tekintélyes hányada is. 800 évig Magyarországon nem volt hivatalos
a magyar nyelv. Az is ismert, hogy királyaink, főuraink egyre nagyobb számban
telepítettek idegeneket az ország különböző vidékeire, akik nemhogy nem
olvadtak be, hanem századok során fölszaporodtak, és Trianon alapját képezték. Mindezeket
figyelembe véve, mégis mivel magyarázható, hogy az "alán" eredetű
jászok, az idegen nyelvű vagy annak vélt kunok, palócok, székelyek vagy akár a
kabarok, ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a bakonyi kanászok? Talán azzal,
hogy a kanászok Jászföldön, Kunföldön, Palócföldön és Székelyföldön már
emberemlékezet óta magyarul beszélnek? Mai ismereteink szerint viszont nem
lehet kizárni az említett népek, sőt a kazárok magyar nyelvűségét. Konstantin
híradása a X. század derekáról, az apátság alapító levele száz évvel későbbről
való, s hogy erről több forrás, emlékezet nincs, arra két lehetséges
magyarázat, megoldás kínálkozik.
Az egyik lehetőség az, hogy a másik
nyelv lehetett Árpád népének, esetleg azon belül a többség nyelve, de
megérkezésük után elszóródtak az ország területén és nyelvük rövid idő alatt
beolvadt a helyben találtak nyelvének tengerébe. Legfeljebb csak a
nagyfejedelmi, később a királyi és főúri udvarban élt hosszabb ideig. A másik
lehetőség egyes vélemények szerint az, hogy nem is két különböző nyelvre kell
gondolni, hanem két tájszólásra, mely hangzásában annyira elütött egymástól,
hogy az idegenek két különböző nyelvnek ítélték. Jelen ismereteink szerint ezt se lehet
kizárni.
A
korai nyelvemlékeink arra utalnak, hogy a magyar nyelvnek volt egy u-zó nyelvjárása. Ez a sumérok nyelvére
is jellemző, legalábbis, ha a sumerológusok olvasatai helyesek. Íme néhány
példa: nádu = cső, nád, nadu = nagy, rétu = rét, kussuru =
köt, (kosár), gubur = gödör és így
tovább. A tihanyi apátság alapítólevelének legteljesebb magyar mondata így
hangzik: "Feheru varu rea mene hodu utu rea.". (Fehérvárra
menő hadi útra.). A Halotti beszéd és
az I. András korabeli imák is az u-zó nyelvjárásról tanúskodnak. Például:
"Grazdau
lufuu Wutu.". (Garázda lófő Vatta.). Szent István uralkodása alatt
a latin ábécé használatát vezették be a magyar nyelv írására, melynek nem volt á, cs, é, gy, ly, ny, ö, sz, ty, ü és zs betűje. Nem is beszélve a hosszú magánhangzókról. E betűket kényszerből
más betűkkel helyettesítették, ezért nyelvemlékeink nem tekinthetők az akkori
élő nyelv kiejtés és hangzás szerinti hű tükreinek. E tény az u betűt annyiban érinti, hogy az
írásban való használata túlhaladja a beszélt nyelvi gyakoriságát. Vagyis ott is
használták, ahová valójában más betű kívánkozott. A két idézett mondatban ez az
a, i és o betűt érinti. A latin ábécének volt a betűje, tehát miért írták: var-u, W-u-t-u? Volt i betűje, miért írták: hod-u?
Volt o betűje, miért írták: l-u-fuu? Nem volt ö betű, a két uu
valószínű azt helyettesíti. Az utu meg utu. A szóvégi u azóta lekopott. Úgy mutatkozik tehát, hogy nyelvünknek valójában
volt egy u-zó nyelvjárása, de az nem
lehetett olyan erős, mint az a nyelvemlékekből kitetszik. Ezt a további példák
is jól érzékeltetik.
Az
újabb vélemények szerint az Ómagyar
Mária-siralom című verset 1300 körül írták Bolognában. A vers az u-zó nyelvjárás egyik legékesebb
példája: "Választ világumtuul, Zsidou, fiodumtuul.". Az u betű helyébe kívánkozó o betű megvolt a latin ábécében is, de
nem volt meg a hosszú ó. E nyelvjárás tehát élő nyelv lehetett. A
rendelkezésre álló anyagot vizsgálva, úgy tűnik, hogy az u-zás a XV. század
végén, a XVI. század elején kopott ki nyelvünkből. Utolsó hajtásaként
megemlíthető Vásárhelyi András
(1526-ban halt meg, születésének éve ismeretlen.) Ének Szűz Máriáról című költeménye, mely így hangzik: "Angyaloknak
nagyságus asszonya, Úr Jézusnak boldogságus anyja.". Az u leginkább az o, ö és ü hangokat
helyettesítette, de megtalálható az a és
i helyében is. Nos, ez lehetett az
egyik nyelvjárás, amely hangzásában jelentősen eltért a másiktól. A két,
esetleg többnyelvűségnek azonban sokkal nagyobb a valószínűsége.
Az
ezernégyszázas évekből vannak olyan versek is, melyekben nincs, vagy már nincs
u-zás. Szent ének ki dicséri Szíz Máriát
(szerzője ismeretlen) a mai magyarsággal és a zamatos ö-zéssel szól hozzánk, ami a magyar nyelv fejlettségét tanúsítja,
valamint azt, hogy a Dél-Alföld népe már akkor az ö-ző tájszólással beszélt. Az
irodalomtörténet Janus Pannonius (1434-1476) versei elé teszi e költeményt,
feltehetően tehát a XV. század első feléből való. Szabács viadala című vers keltét 1476-ra teszik. Szerzője
ismeretlen. Nyelvezete nehézkesebb az előbbinél, de ebből is hiányzik az u-zás.
Egyesek Thaly Kálmán és Véghelyi Dezső hamisítványának tartják. A szemelvények
a Hét évszázad magyar versei című
kötetből valók. (Magyar Helikon, Bp. 1966.).
A
latin ábécéből hiányzó és felsorolt magánhangzók nélkül a magyar nyelv írása
nagyon nehézkes volt. Hogyan írták például a Dezsőfiek nevét? Így: Dessewffy. Na és a gyümölcs szavunkat a gy, u,
ö és cs betűk nélkül? Így: gimilc. Erre írja Forrai Sándor, a
hazai kiváló rovásírás szakértő: "A magyar így sohasem beszélt.".
A hiányzó betűk nélkül a magyar nyelvet a latin ábécé kényszerzubbonyába
bújtatták. A rovásírásban például megvolt minden betű a gyümölcs szó írásához. Íme:
Közel ezer évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a hiányzó betűk
nyelvünk hangállományának követelményei szerint kialakuljanak, s hogy latin
betűs írás nyelvünk hangjainak hű olvasatát ismét lehetővé tegye. Igen! Ismét!!!
A rovásírásnak ugyanis a hosszú magánhangzókat kivéve, tehát minden magyar
alaphangra megvolt a betűje. Ha egy írástudó népnek közel ezer évre volt
szüksége, hogy egy új ábécét nyelve hangértékeinek megfelelően kiegészítsen,
akkor mennyi időre volt szükség ahhoz, hogy a rovás az írás kezdetétől a magyar
nyelv csaknem tökéletes kifejezését lehetővé tegye? Hosszú ezer évekre.
Mai nyelvünk az e hangban gazdag. Vajon népünk melyik rétege beszélte e tájszólást?
Az ésszerű következtetés azt mondaná, hogy a többségé, vagyis az őstelepeseké,
mert ez győzött. Igen ám, de ennek mindjárt ellentmond azon nézet, miszerint a
nyelvemlékek a "szolganép" nyelvéből
valók, amely jelek szerint az u-zó volt. Hogy népünk melyik rétege beszélte az
egyik vagy másik nyelvjárást, azt jelen ismereteink alapján nem lehet
eldönteni. Sőt, még azt se, hogy mindkettő egy-időben lett volna élő
nyelvjárás, bár ennek megvan a lehetősége. A dolog érdekessége, hogy a sumérnek
is volt e-ző nyelvjárása. E szerint elképzelhető, hogy valamely bevándorló
népcsoportunk hozta magával, s az u-zás a nyelvfejlődés eredményeként kiveszett
nyelvünkből. Minderre a választ egy előítéletektől mentes, jól felkészült,
valóban tudományos nyelvészeti és történeti kutatómunka adhatja meg.
A magyar nyelv az
emberiség ősnyelve?
Lehetséges-e az, hogy valamikor tízezer,
százezer évekkel ezelőtt az emberiség egynyelvű volt? A bibliai bábeli torony
történetéhez fűződő nyelvzavar is ezt látszik igazolni, valamint minden
átgondolt érvelés az egynyelvűség lehetősége mellett szól. Ennek ellenére
vannak olyanok, akik a "sziget
nyelvekben" keresik a kérdés feloldását. E lehetőség valószínű nem is
alaptalan, csak éppenséggel nem az eredeti ősállapotra vonatkozik, hanem egy
későbbi fejleményre. Ami az egynyelvűséget illeti, arról lehet szó, hogy egy
konok, időtálló emlékezés valamely ősközösség, esetleg az eredeti ősközösség
emlékét őrizte meg.
Emberi felfogásunk
és gondolkodásunk szerint valahol, valamikor kezdetnek kellett lenni.
Függetlenül attól, hogy az Isten agyagból vagy majomból teremtette az első
embert. Vagy mindkettőn túl egy harmadik lehetőségben kell keresni az eredet
talányát. Bárhogyan is legyenek a dolgok, mindenképpen egy olyan Hatalomnak vagyunk a teremtményei a
világmindenséggel együtt, akit, vagy amelyet földi, véges gondolkodásunkkal sem
fölfogni, sem megmagyarázni nem tudunk. Abban viszont minden bizonnyal igaza
van Dr. Vámos Tóth Bátornak, hogy "az ember és értelem egyidős.".
Igen, ha az ember azóta ember, amióta magasabb rendű szellemi értelme van. Ez
viszont nem lehet magyarázat arra, hogy az anyag, vagyis az emberi test
egyidős-e az emberi értelemmel, s hogy ez milyen módon és mikor következett be,
arra aligha leszünk képesek minden igényt kielégítő választ adni. Az emberi nem
szaporodása azonban csak "emberré
válásunk", vagy valamilyen módon való megjelenésünk után kezdődhetett.
Miután a szaporulat következtében a megélhetés föltételei megkövetelték, hogy
az eredeti ősközösség adjon föl népességéből, akkor e közösségből kivált az
első család vagy kis csoport, hogy a megélhetését más vidéken keresse és
biztosítsa. Ezzel elindult azon láncfolyamat, mely földünk benépesedését eredményezte.
(E tanulmánynak nem tárgya, hogy a fehér, sárga és fekete fajok vagy fajták
azonos ősre vezethetők-e vissza.). Nos, az így egymástól mind nagyobb
távolságokra kerülő kis közösségek nyelve, az idő múlásával, a környezet és
sajátosan más élmények hatására, valamint a nyelvfejlődés következményeként
mindinkább elkülönültek egymástól. Természetesen ez is csak egy elmélet, de a "sziget nyelvek" és a mai
állapot csak így jöhetett létre.
Nem remélhető, hogy
a létező megfejtett és még meg nem fejtett írásos emlékek fényt vethetnek a
nyelvi elkülönülés kezdetére, hiszen azok sokkal későbbi időkből valók.
Betekintést nyújthatnak viszont az ősnyelv azon ágába, mely minket a leginkább
érdekel. Az egynyelvűség kutatásában komoly segédeszköz lehet az imént említett
Vámos Tóth őseredetű földrajzi és helységnévgyűjteménye. Vámos Tóth ugyanis
szívós és elismerésre érdemes munkával több ezer ilyen nevet gyűjtött össze a
világ különböző vidékeiről, melyek megfelelői ma is megvannak a
Kárpát-medencében. Íme néhány szemelvény a gyűjteményből:
Afrikában egyebek
között ilyen nevek is találhatók: Arad, Ada, Awas, Bakosi, Bányai, Béga, Bikay,
Baka, Dráwa, Gyula, Moldvai, Rábai, Sáwa, Sokoro, Tata, Stb.. Ázsiában pedig
ezek: Apuka, Arató, Baray, Dobó, Daru, Gebe, Hab, Hun, Jokaj, Kapa, Kanna,
Seres, Suba, Tomori, Tabán, Zaránd, stb.. Vámos utánanézett, hogy a magyar szónak milyen változatai
találhatók. Magyar: falu az Urál
vidékén, törzsnév a Tobol és Irtis vidékén, tó Tibetben, falu Mindanao szigeten
(Fülöp-szigetek). Magyarka: Folyó a
Kaukázusban. Magyarjó: falu
Tajvanban. A magar-mazar-makar nevek
előfordulása pedig többszörösen túlhaladja a magyarét.
Vessünk egy
pillantást fővárosunk Buda nevének
előfordulására is. Az amerikai elemi iskolák részére sorozatkönyvet adtak ki a
világ különböző országairól, melyből a tanulók megismerhetik az illető
országról és népéről a fontosabb tudnivalókat. Magyarországról a sorozat XXIII.
kötete számol be. Az én falum
Magyarországon (My village in Hungary, Phanteon Books, Div. of Random House,
1974.) című könyv, melynek szerzője Sonia Gidal,
aki Göllén egy magyar családnál volt elszállásolva, míg összegyűjtötte a
szükséges anyagot. Gidal
meglátogatta a helyi iskolát is. A tanár éppen a XIX. század nagy
vízlecsapolásáról beszélt, melynek eredményeként hárommillió hold vált ismét
használhatóvá. Víz, víz
mindenütt. A tanár aztán visszakérdezte a múlt óra anyagát. Máriának tette föl
a kérdést:
"Mária, honnan származik buda
szavunk?"
Mariska magabiztosan válaszol:
"Az ószláv voda szóból, melynek víz a jelentése.". (From the old Slavic word voda, which means water.).
Micsoda pokolian
körmönfont, luciferi agyafúrtság. Hogy nem Sonia Gidal álmodta ki, ahhoz aligha
férhet kétség. De miért éppen ez a kérdés volt a fontos, mikor itt arról
kellett volna szólni, hogy a török időkben elvizesedett, elmocsarasodott
termőföldet nyerték vissza a magyar mezőgazdaság részére. Ebből bizony nagyon
kilóg a politikai lóláb. De nézzük csak, először is buda nem "buda", hanem Buda, tehát helynév, s mert a Duna mentén
helyezkedik el, nem lehetetlen, hogy e szó valóban a vodából származik.
Csakhogy Buda már akkor Buda volt, amikor szlávok még nem éltek a Duna mentén.
Mai nyelvünkben már nincs értelme, ezért miden bizonnyal őseredetű, melyet a
világ különböző pontjain létező Buda nevek igazolnak. Amerikában van két,
Kanadában egy Buda nevű helység, elnevezésük története bizonytalan, de
valószínű, hogy magyaroknak van hozzá valamilyen köze. Nem valószínű viszont,
hogy a közép-afrikai Budát magyarok
alapították. Ugandában van Budalin,
Indonéziában Rabuda, Raundában és
Burundiban Budahunga nevű hegy, mely
vidékén ilyen nevek találhatók: Biabátor
(falu), Bihari (folyó), Csángó (sziget), Csóka (patak), Csongor
(patak). A legérdekesebb azonban Ausztrália északkeleti csücskétől keletre eső
Laughlin szigetcsoport egyik tagjának,
Budaduna nevű kis szigete. (Lásd: a déli félteke 153. hosszúsági és a 9.
szélességi kör délkeleti szögletében.). Vajon hogyan csordogált el e távoli
vidékre a szlávok vodája? A Duna név előfordulásai is megtalálhatók. Érdemes
lenne a Buda és Buddha nevek viszonyát is megvizsgálni, mert Budának valószínű több köze van Buddhához, mint a vodához. Utolsó
példaként megemlítendő az Erdélyi-középhegység Bihar hegyének és vármegyének
neve. Indiában is van Bihar város és
tartomány. Az e tartományban élő nép nyelvét is bihari nyelvnek nevezik.
Ezen őseredetű
nevekkel kapcsolatban Vámos azt is megfigyelte, hogy a világnak azon a tájain
találhatók a legnagyobb számban, ahová a fehér ember műveltsége a legkésőbb
jutott el. Törvényszerűségnek mutatkozik az is, hogy e nevek rendszerint nem
egyedül, hanem több, esetenként két-háromszáz őseredetű földrajzi és helységnév
társaságában fordulnak elő. Tulajdonképpen ebben kell keresni a magyarázatot
arra az egyébként érthetetlen tényre, hogy a korai kutatók és utazók a világ
különböző pontjain cövekezték ki a magyar "őshazát".
Szilárdan beékelődött tudatunkba: valahonnan
jöttünk! Hiába hirdette Magyar Adorján 1918 óta, Marjalaki Kiss Lajos 1929
óta: Nem jöttünk sehonnan! A mi őshazánk
a Kárpát-medence! Nem hallgattak, nem hallgatnak rájuk ma se. Csábítóak
voltak, és ma is azok, a Kárpátazonos földrajzi és helységnevek. Elmennek
Nepálba őshazát keresni, mert ott él egy magar
nevű nép, és temetőiben kopjafát
állít. Az ilyen jelenségek bármily figyelemreméltóak is, mégis egész
látószögből kellene vizsgálni őket. Tudatunkba bejegesedett tévtanok
lehetetlenné teszik, hogy akárcsak fölmerüljön annak gondolata is: Esetleg nem
mi jöttünk onnan, hanem ők mentek oda. Mindjárt őshazára kell gondolni, ahonnan
jöttünk. Bárhova, a világ bármely pontjára, csak éppen a Kárpát-medence nem
ötlik agyunkba, mint lehetséges őshaza. Persze e jóindulatú kutatókat nem
szabad megmosolyogni vagy elítélni, főleg ha tudjuk, hogy a finnugor őshazát is
nyelvi rokonságra és egy nagy adag rosszindulatra építették. Egyébként a nepáli
magarok katona népesség, és a szó értelme: bátor.
Nagyon fontos lenne a Vámos Tóth által összegyűjtött nevek tanulmányozása, mert
azok az ősnyelv napjainkig megmaradt tárgyi tanúi. Vámos TAMANA-nak nevezte el gyűjteményét, mert e név megtalálható minden
földrészen, és egy ilyen nevű falú a Délvidéken is létezett a XIX. században.
Nyilvánvaló, hogy a
világ mindezen tájain magyarok nem járhattak, nem élhettek. Mégis, mivel, hogyan
magyarázható e nevek létezése, eredete? A legvalószínűbb feltevés az, hogy az
értelmes beszéd kialakulása kezdetén nemcsak a tudás volt határolt, hanem a
szókészlet mennyisége is. A kettő egyébként egymás vetülete. Kevesebb tudáshoz
kevesebb szóra van szükség. A gondolatok, a tapasztalatok kicserélése
eredményezte a fejlődést, mikor minden egyes felismerés, minden egyes új
szerszám elkészítése egy új szót, megnevezést eredményezett. Vannak, akik úgy
vélik, hogy a hangszálak is fejlődésen mentek át, mígnem alkalmassá váltak a
mai fejlett beszédben használt hangok kialakítására. Bárhogyan is voltak a
dolgok, ezen ősi nevek csak ott maradhattak meg, ahol az ősi nép is megmaradt.
Ha ugyanis egy ember vagy család fölkerekedik, és elköltözik egy számára ismeretlen,
új vidékre, akkor megkérdezi a helyben találtakat, hogy mi a neve a hegynek, a
folyónak, a tónak, stb.. Ha pedig egy lakatlan területen telepszik le, akkor ő
ad nevet a hegynek, folyónak, tónak, stb. saját nyelvén. Ezen ősi nevek tehát
az emberi élet folytonosságának tanúi. A Kárpát-medencében is azért maradhattak
meg nagy számban, mert az ősi nép is megmaradt nagy számban. Eredeti értelmüket
elvesztették ugyan, de megmaradtak az ősi idők hírnökeinek.
A magyar
őshazakutatókat a különböző nyelvekben előforduló magyar hangzású vagy magyarul
értelmezhető szavak is erősen befolyásolták észrevételeik végső
megfogalmazásában. Íme: néhány elgondolkodtató példa. Az egyik sumér hitrege
emberhőse (nem istenség) egy Shukalletuda
nevű kertész, aki gondozta, és szorgalmasan öntözte kertjének virágait, azok
mindennek ellenére elszáradtak vagy egyéb pusztítás áldozatai lettek. Ekkor
Shukelletuda az egekbe nézett, először keletre, aztán nyugatra, és
tanulmányozta az isteni titkokat. Azután, az isteni tudomány birtokában egy sarbutu nevű fát ültetett, mire
kertjében minden kivirágzott és gyönyörű zölddé vált. Shukalletuda tehát nagy
tudású, sokat tudó kertész lett, s e tudás nevében is szerepel: Shuk-alle-tuda = sok-ura-tuda: Sok tudás
ura. Nem kívánunk hivatkozni az l
és r szabályszerű
felcserélhetőségére, mert nem szándékunk az olvasat helyességét igazolni.
Csupán, mint érdekességet mutattuk be, amint a következők is csak erre
szolgálnak.
Egy másik ilyen
példa az álleluja szó. A miséző pap,
főleg húsvétkor használja gyakran Jézus föltámadása alkalmából: Áll-él-újra! Elképzelhető, hogy ezt
fejezi ki? Jézus föltámadt! Jézus áll, él újra? Álleluja!
Az inkák a
kukoricából készült sört chicha-nak,
magyarosan csicsá-nak nevezték. Az
ittas emberre azt mondjuk, hogy be-csicse-ntett.
Elgondolkodtató. Ráadásul a két szó azonos fogalomkörbe tartozik.
Indiában él egy nép,
hol a család legidősebb asszonyát dádi-nak,
mi dédi-nek nevezzük. A család
legidősebb férfitagját ők dada-nak,
mi tata-nak nevezzük.
Ezekre szokás
mondani: "véletlen
egybeesések.". Lehetséges. Azonban a természetben, az életben
törvények uralkodnak. Valahol, valahogy minden kötődik, még akkor is, ha nem
tudjuk megmagyarázni, de valahol az ősmúltban összefutnak, pontosabban, onnan
szétfutnak a szerteágazó szálak. Talán éppen az egynyelvűségből. Semmi se történik és semmi sincs ok nélkül.
Napjaink
kutatói nem az elsők, akik észrevették a magyar nyelv tömörségét,
kifejezőképességét. Jeles magyar hazafiak nemcsak népünk, hanem nyelvünk
védelmében is kiálltak. Vörösmarty
így vélekedett nyelvünkről: "A magyarban minden szótagnak van
értelme.". Táncsics
pedig ezt mondta: "Legősibb a magyar
nyelv.". A magyar nyelvre sok sarat szórtak már Berzsenyi korában, melyet a nagy költő sehogy se tudott elfogadni. Hozzá
is látott a kérdés kivizsgálásához. A
magyar nyelv eredetiségérül című rövid írásában a következőt olvashatjuk: "Bukdozásaim
haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet
találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a
magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja;". (Berzsenyi
Dániel; Prózai művek. 281. oldal.)
A
magyar nyelv kifejezőképességére nemcsak magyar, hanem idegen tudósok is
fölfigyeltek. Kosztolányi Dezső még 1919-ben tette közzé a cseh költő, Frankl Ágoston nyomán az olasz bíboros,
Giuseppe Mezzofanti vélekedését a
magyar nyelvről. Frankl 1836 nagyhetében fölkereste az olasz bíborost, mikor
beszélgetés közben Mezzofanti megkérdezte Franklt: "Tudja, melyik nyelvet
tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és
verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart." Mezzofanti
a magyar nyelvet is jól beszélte, s megragadott minden lehetőséget, hogy
gyakorolhassa. Egy alkalommal megtudta, hogy magyar urak járnak Rómában, s
állítólag fölkereste őket, hogy egy kicsit elbeszélgethessen velük magyarul. Meglepetésére
ezen urak a latint jól beszélték, de a magyart alig. Erre mondhatta Mezzofanti
Franklnek: "A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik
nyelvükben.". (Pesti Napló, 1919. február 23.)
Nyelvünk
angol részről is kapott elismerést. Sir John Bowring többek között magyar verseket is
fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet Poetry of the Magyars
(A magyarok költészete) címmel, melynek előszavában írta: "A magyar nyelv (más
nyelvektől) távol és magányosan áll. Pontos megértéséhez más nyelvek
tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából
fejlődött ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, mikor a
mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a
magyarlakta térségre.".
Ősnyelvek új látószögből alcím alatt foglakoztunk Grover S. Krantz amerikai tudós Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című
munkájával. Krantz eredményei alátámasztják Bowring 170 évvel ezelőtti
véleményét. Íme: "Beleértve például, hogy a görög nyelv a jelenlegi földrajzi
helyén Kr.e. 6500 évvel, míg a kelta Írországban Kr.e. 3500-zal kezdődően
alakult ki. A magyar nyelv ősisége Magyarországon legalább ilyen meglepő; Úgy
találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét.". (This would include, for exaple, developing Greek in its
present area since 6500 B.C., and Celtic in Ireland since 3500 B.C. The antiquity
of Magyar in Hungary may be equally suprising; I find it to be a Mesolithic
speech, that predates the Neolitic entry. 11. oldal.)
A magyar nyelv eredete és ősisége körüli
kérdések megoldásához a földrajzi és helységneveken túl hozzásegíthetne, ha az
ősi írások megfejtésénél alkalmaznák a sajátos magyar észjárást, mely a magyar
rovásírás kialakulásában a rövidítéseknél és összevonásoknál is felismerhető,
írja Forrai Sándor. Persze ez nyelvünk rendszere, felépítése javára is
elkönyvelhető. A korábban bemutatott szemelvények, az itt felsorolt
megállapítások és vélemények feljogosítanak bennünket arra, hogy a legősibb
írások esetleges magyar nyelvűségét is feltételezzük. A magyar tudomány
feladata lenne, hogy az ókori – Mezopotámia, Egyiptom, Földközi-tenger szigetei
– műveltségek írásos anyagát feldolgozza, és magyar szempontból kiértékelje.
Korábban szó volt
arról, hogy rovásírásunknak megvolt a betűje minden magyar alaphangra. Összesen
harmincnégy. Ha figyelembe vesszük, hogy például az angol nyelv ma is huszonhat
betűvel kínlódik, akkor leszögezhetjük, hogy őseink bámulatos íráskészségről
tettek tanúságot, amely kiműveléséhez a küzdelmes évezredek tapasztalatainak
egymásra rakodására volt szükség. Persze a magyar-székely rovásírás eredetét
illetően is különböző vélemények vannak. A hivatalosak szerint a törököktől
tanultuk nem sokkal a "honfoglalás" előtt. Mások úgy vélik, hogy
rovásírásunk avar eredetű. Forrai Sándor
a rovásírás egyik legkiválóbb kutatója és tanulmányozója, több könyv szerzője,
az 1985-ben megjelent Küskarácsonytól
Sülvester estig (Múzsák Művelődési Kiadó) című kiváló tanulmányában
összehasonlítja a magyar-török, magyar-etruszk és magyar-föníciai rováírást. A
rovásszakértő három tulajdonságot vett figyelembe: az alaki azonosságot, a
hangértékbeli azonosságot, és a közeli hasonlóságot. Az eredményt eszerint
összegezte, és a következő értékeket kapta: a török 28.6, az etruszk 43.4, a
föníciai 50.0 százalékos azonosságot, hasonlóságot mutat a magyar rovással. E
szerint tehát nagyobb a lehetősége annak, hogy a magyar-székely rovásírás nem a
török, hanem a föníciai rovás leszármazottja. Persze a fordított viszonyt se
lehet kizárni, és azt se, hogy közös tőről származnak. Továbbá az se
lehetetlen, hogy a képírás, s azon keresztül a magyar rovásírás az őstelepes
paraszti nép örökbecsű hagyatéka.
Az elmondottakat a
következőkben lehet összegezni: Ismereteink mai állása szerint, és a
felsorakoztatható adatok és érvek tanúságtételeként az eredeti egynyelvűség
nemhogy nem zárható ki, hanem talán az egyetlen ésszerű magyarázattal szolgál a
fennálló kérdésekre. Nagy a valószínűsége annak ugyanis, hogy a bemutatott
földrajzi és helységnevek még a többnyelvűség kialakulása előtti korból valók.
Figyelemre méltó az is, hogy Európában, de általában a nyugati műveltségű
népektől lakott területeken, ezen őseredetű nevekből a Kárpát-medencében maradt
meg a legtöbb. Ez pedig csak azzal magyarázható, hogy hazánk területét
benépesítő ősnép folytonossága sohase szakadt meg, de még csak kisebbségbe se
került. Így a magyar nyelv se lehet más,
mint ezen őstelepes nép nyelvének egyenes ági kiművelt, a hosszú évezredek
során a Kárpát-medencében letelepedő vagy megforduló idegen népek nyelveit
magába olvasztó mai változata. Az egynyelvűség figyelembevételével meg
lehet magyarázni mindazt, ami megmagyarázhatatlannak mutatkozik. A magyar nyelv
lehet rokona a vogulnak és osztjáknak ugyanúgy, mint a sumérnek, egyiptominak
vagy akár a bantunak, anélkül, hogy minden esetben vérségi rokonságra
gondolnánk. Persze, ha nyelvrokonság csak ott állhat fenn, ahol a vérségi
rokonság is kimutatható, ám legyen. De ezt vegyék tudomásul a finnugor tanok
hirdetői is, és nézzék meg, hogy mi marad tudományukból. (Árpád népének
finnugor rétege 12.5 százalék volt. A mai magyarságé egy (1) százalék alatt van.). Lehet, hogy az imént
elmondottak nem egyeznek a hivatalos nyelvészet lefektetett szabályaival,
ismeretes viszont, hogy e nyelvészetet sem vezérelte mindenkor a tudományosság
fenséges eszméje. Továbbá, nem tudnak, vagy nem is akarnak, vagy egyszerűen
lefektetett szabályaik lehetetlenné teszik, hogy olyan kérdésekre is választ
adjanak, melyek nem felelnek meg korunk politikailag
helyes, de tudományosnak nem
nevezhető követelményeinek. A lekicsinylések, a hatalmi székből kimondott "igazságok" ideje lejárt, s a "véletlen egybeesések"-féle
magyarázkodások se tekinthetők tudományosnak. A tudomány akkor tudomány, mikor
nem jegesedik be, mikor szellemileg rugalmas marad, s a tegnap igazságát egy új
felismerés fényében képes újraértékelni, ha kell, megváltoztatni.
Utószó gyanánt
(Marjalaki
Kiss Lajos 1929-ben kiadott Anonymus és a magyarság eredete című
tanulmányának bevezető gondolatait szánjuk utószónak, mely "visszhang" volt Zajti Ferenc Indiából küldött
híradásaira.)
Jó úton jár-e
Zajti?
Nemrégiben
az a sajtóhír járta be az országot, hogy Zajti Ferenc lelkes tudósunk Indiában
megtalálta a magyarok rokonait. Ez a méltán szenzációs híradás a még ma is
Kőrösi Csomával reménykedő magyarok lelkét élénk várakozásra ajzotta fel. Félő,
hogy ez alkalommal is – mint már annyiszor –, megint fájdalmas csalódás váltja
majd fel azok reménykedését, akik még ma is csalóka délibábos kép után
révedeznek, akik szemeiket olyan messze tájakra irányítják, ahol a nagy
távolság és a történelem gomolygó köde miatt tévedni is, csalódni is csak igen
nagyot lehet.
Még
nincs pontos képünk az új felfedezésről, de az Indiából gyéren szállongó
hírekből úgy látszik, hogy azok a most fölfedezett magyarok nem is magyarul,
vagy a magyarhoz hasonló nyelven beszélő népek, hanem a hajdani török nyelvű
hunok szegrül-végrül való atyafiai. Ha pedig ez így van – és valószínűleg így
van –, akkor Zajti és az itthon reménykedő turáni magyarok két malomban
őrölnek. Mert a hun és a mai magyar, nem egy és azonos, hanem különböző
fogalmak. Igaz, hogy Atilla hunjait és Árpád honfoglaló hadát valóban a messze
Turánból vezérelte ide a Gondviselés. Ha tehát a Turánból ideszakadt honfoglaló
magyarok, vagy vérrokonaik, és a hunok atyafiságát keresi valaki, ez esetben
India felső végén is joggal kereskedhetik. A Turánból idelovagolt hódító
"turk" réteg azonban sokkal kisebb részét, talán csak 5-10 százalékát
teszi ki a mai "tősgyökeres" magyarságnak. Mert ennek a mai
magyarságnak elődei már Atilla és Árpád hódítása előtt jóval, úgy 1000-1500
évvel hamarább is itt tanyáztak és akkor, t.i. a Kr.e. I. évezredben szkítha,
majd később szarmata gyűjtőnéven emlegetett törzseik a Dunától a Volgáig
terjedő egész földet bírták. Ha tehát a magyarok eredetét kutatjuk, nem szabad
megfeledkeznünk ennek a közrendű magyarságnak az őshazájáról sem. Sőt éppen ezt kell kutatnunk.
Mikor
a magyarság őshazáját említem, nem beszélek az özönvíz előtti időkről, amikor a
paleolit-kori ősember – Darvin fejlődéselmélet valamelyik fokozatán állván –
valószínűleg még élénken emlékezett a majomtól való származásra. Én mindössze
alig 2500-3000 évre gondolok vissza. Már pedig ezen a gyarló emberi szemmel
inkább belátható időn belül magyarul beszélő ősi népességet sem Turánban, sem a
Kaukázusban nem találni. Ellenben jelen volt ez az ugorfajta ősmagyar nép a
Duna-Tisza tájától kelet felé egészen a Volga vizéig, mint ahogy ezt a Kr.e.
évezred egységes u.n. ananyinói kultúrája mutatja.
Az
ázsiai eredet elavult hitével szemben – mely csakis a hódító török nyelvű
hun-avar-magyar törzsekre vonatkozhat – itt vannak a nyelvtörténet, a régészet,
a történelmi földrajz, az antropológia, stb. stb. megállapításai, és itt van
főleg Anonymus tanúsága. Ezek mind úgy tudják, hogy Magyarország földje Árpád
honfoglalása idején nem volt ám üres, lakatlan terület, sőt ellenkezőleg – a
korabeli viszonyokhoz mérten –, nagyon is sűrűn lakott ország volt, amelybe
Árpáddal nem "nép", hanem csak a régi urakat felváltó új katonai
szervezet, új "urak" jöttek. Föld és a nép lényegében a régi maradt,
akár a dák, akár a kelta vagy római, akár hun, germán, avar vagy bolgár-szláv
uralom nehezedett rájuk, mindig csak az uralkodó osztály változott. A hódító
nem szokta megölni a népeket, hanem csakis a belső sorvadásuk sodorja le őket a
történelem színpadáról.
Ezen
az alapon tehát két úton kell keresnünk a magyarság őshazáját. Az egyik út
kelet felé vezet, ahonnan a hunok, a bolgárok, a magyarok jöttek. Ez az út
meglehetősen felderített, elegen bolygatják. Nem úgy a másik út, mely itt a
közelben vezetne, ha rátalálnánk lépni. De még nem kitaposott út, nem könnyű
felismerni.
A
magyar nemzet ethnikuma – mint a villanydrót – két szálból, egy török és egy
ugor ágból fonódott össze. A villanyhuzal két szálát egy kezdő szerelő is szét
tudja bontani. Nem így a török nyelvű hódító magyarok vezető rétegét, az itt
talált ugor fajta ősnép rétegeitől. Nem lehet ma már ezt a két összeolvadt
elemet szétbontani – hacsak nem vérelemzéssel –, mert teljesen összeforrottak. Manapság
az ugor fajta magyar népség életfájába úgy bele van oltva az egykor őt
meghódító turáni vér, mint a gyümölcsfa alanyba az oltógally, mely miután
megfogant zöld lombot és édes gyümölcsöt hoz ugyan, de már nem a maga vékony
ágacskája, hanem a "régi" törzsök és gyökér dús nedve táplálja.
Ma
már a "fajszakértők" sem boldogulnának vele, de az Árpád-kori
oklevelek és Anonymus korában még szétválik e két elem. Legélesebben
szembetűnik ez Anonymus munkájában, aki még nem ismer egységes magyar nemzetet,
hanem egy Árpáddal bejövő uralkodó, nemesi osztályt. Az ő szemében ez a "magyar nemzet", és ettől
erősen elválaszt egy nagyszámú, itt talált és a hódítók uralma alá került
népességet, melyet néhol szlávságnak, az ország legtöbb vidékén azonban
nemzetiségi megjelölés nélkül egyszerűen csak "parasztság"-nak mond. Az ő szemében politikailag
súlytalan ez a tízszeres-húszszoros számú paraszti tömeg, amelybe pedig
csakhamar felszívódott a hódító "nemzet" vékony néprétege.
Marjalaki Kiss Lajos
Forrásmunkák:
Anonymus : Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest.
1975.
Badiny
Jós Ferenc : Az Ister-Gami oroszlánok
titka. Buenos Aires. 1979.
Badiny
Jós Ferenc : Igaz történelmünk vezérfonala
Árpádig. Orient
Press Kft.
Badiny Jós Ferenc : Káldeától Ister-Gamig. Buenos Aires. I.
köt. II. köt. 1981
Bakay
Kornél :
Őstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. Miskolc, 1998.
Baráth
Tibor :
A magyar népek Őstörténete. I.-II.-III. kötet. Montreál.
Bäuml,
F.H.& Birnbaum, M.: Attila the an and His Image, Corvina, Budapest.1993.
Biró József : A szabírok őstörténete. I.II. kötet. U.S.A.
Blaskovics-Vass : A magyarok őstörténete.
Magvető. 1982.
Bobula Ida : A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda.
1961.
Bóna István : A hunok és nagykirályaik, Corvina 1993.
Botos, László : The
Homeland Reclaimed, Patko Publishing, N.Y. 1995.
Bray, W. Trump, D:
Dictionary of Archaeology, Penguin Books, 1976.
Csomor Lajos : Őfelsége,
a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár. 1996.
Fodor István :
Verecke híres útján... Gondolat. 1975
Forrai Sándor :
Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985.
From the Land of the
Schithians: The Metropolitan Museum of Art, N.Y.
Glatz Ferenc :
Magyarok krónikája. Officina Nova. 1996.
Gordon, Cyrus H. :Forgotten Scripts, Basic Books, INC.
N.Y. 1982.
Gosztony Kálmán : Összehasonlító szumér nyelvtan, Duna
Könyvkiadó, Svájc 1977.
Hawkins, Gerald S.
:Stonehenge Decoded, Delta Book, N.Y. 1978.
Hóman Bálint :
Ősemberek - Ősmagyarok. U.S.A. 1985.
Ions, Veronica :
The World's Mythology, Chartwell Books, INC. N.J. 1974
Johanson, D. & Edey,
M.: Lucy, Warner Books, N.Y. 1982.
Kálti Márk : Képes Krónika, Helikon Kiadó.
Kramer, Samuel N. :
Mythologies Of the Anciant World, Anchor Books, N.Y.1961.
Kramer, Samuel N. : The
Sumerians, The University of Chicago Press, 1963
Krantz, Grover S. :
Geographical Development of
European Languages, Peter Lang. N.Y. 1988
Lamber-Karlovsky &
Sabloff: Anciant Cilvilizations, The Benjamin/Cummings Publishing Co. INC.
1979.
Kandra Kabos : Magyar
Mythologia, Hídfő Baráti Köre Kiadása 1978.
Kartográfiai Vállalat:
Történelmi Világatlasz.
Larousse : World Mythology, Chartwell
Books INC. N.J. 1976.
László Gyula :
A honfoglalókról. Tankönyvkiadó. 1974.
László gyula :
A honfoglaló magyar nép élete, Püski. Bp. 1944.
László Gyula :
A „kettős honfoglalás”. Magvető. 1980.
László Gyula :
Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat. 1974.
Lázár István :
Kiált Patak Vára. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1980.
Ligeti Lajos : A magyarság őstörténete, Az Akadémiai Kiadó,
Bp. 1986.
Lloyd, Seton :
The Archaeology of Mesopotamia, Thames & Hudson, 1978
Magyar Adorján : Az Ősműveltség. Magyar
Adorján Baráti Kör. 1995.
Makkay János : A
magyarság keltezése, A szerző kiadása, Budapest. 1993.
Marjalaki Kiss Lajos :
Anonymus és a magyarság eredete. Budapest. 1929.
McEvedy, Colin : The Penguin Atlas of
Medieval History.
Mellaart, James : The Neolithic of the Near
East, C. Scribner's Sons, N.Y.
1975.
Nagy Sándor : A
magyar nép kialakulásának története. 1968.
Németh Gyula : Attila és
hunjai, Az Akadémiai iadó, Bp. 1986.
Padányi Viktor : Dentumagyaria.
Transylvánia. 1956.
Powell, T.G.E. :
Prehistoric Art, Oxford Uni. Press, 1966.
Radics Géza :
Olvasmányok múltunkról. Anahita-Ninti Bt. Budapest 2000.
Róna-Tas András : Nyelvrokonság, Gondolat, Budapest 1978.
Sebestyén Gyula : Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969.
Sebestyén László : Kézai Simon Védelmében, Budapest 1975.
Damjanich János : Múzeum Szolnok megye
története a régészeti leletek tükrében, 1982.
Szász Béla : A hunok története. Budapest. 1994.
The Atlas of Archaeology,
DK Publishing, INC. 1978
The Metropolitan Museum of
Art & The Los Angeles County Museum of Art: From the Land of the Scythians
The Times Concise Atlas of
Woeld History, Hammond, N.J. 1985.
Torma Zsófia :
Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973.
Treasures of Tyutankhamun:
Metropolitan Museum of Art, N.Y. 1976.
Thuróczy János : A magyarok krónokája,
Helikon Kiadó 1986.
Varga Géza : Bronzkori magyar írásbeliség, Budapest 1993.
Varga Zsigmond : Ötezer év távolából, Debrecen
1942.
Wilkinson, Gardner: The
Anciant Egyiptians, Crescent Books, N.Y. 1988.
Wilkinson, Richard H:
Reading Egyiptian Art,Thames and Hudson, London 1992.
Zajti Ferenc : Magyar Évezredek, Szerző
kiadása, Budapest 1939.
Link:
Eredetünk és Őshazánk - IV. rész
Eredetünk és Őshazánk - III. rész
Eredetünk és Őshazánk - II. rész
Eredetünk és Őshazánk - I. rész
A magyar nép történelméről
1. 2. 3. 4.
5.
6. oldal
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr
©
IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1